Mindenkinek van egy álma, mindenkinek van egy tévedése címmel láthatunk papírközpontú munkákat az FKSE galériájában.
A 2015-ben XIV. alkalommal megrendezett Miskolci Művésztelep tematikus keretét a papír adta. Ez egyrészt segítség volt a meghívott művészek kiválasztásában, másrészt jó alkalmat teremtett a Miskolc közelében 200 éve működő diósgyőri papírgyár történetének felgombolyításához. A gyár léte igazi magyar sikersztori és a régiós szinten is kiemelkedő papírtermékeket hungarikumként nap mint nap papírpénz formájában a kezünkben is forgatjuk. De a monarchia idejében diósgyőri papírra irott királyi oklevelek oldalain kívül a Művésztelep lakói a Bükk útvesztőiben Hermann Ottóhoz, a pisztrángokhoz és a gombákhoz is közelebb kerültek... Kirándulásaik és az együtt töltött idő inspirálóan hatott, és létrejött egy különleges kiállítás, amely most Budapesten, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület Stúdió Galériájában (VII. Rottenbiller u. 35.) január 23-ig látogatható. A kiállítók Fischer Judit, Gosztola Kitti, Horror Pista, Molnár Zsolt, Szemző Zsófia, és Tranker Kata. A kurátor Zsikla Mónika.
Nézzétek meg kedvcsináló galériánkat!
Falvai Mátyás megnyitó beszéde:
Először a Művésztelep kifejezésen gondolkodtam el. Nem tudom, megfigyelték-e, de csak a képzőművészek szoktak időről időre megtelepedni valahol. Nincs olyan, hogy írótelep vagy színésztelep. Csak művésztelep van. Van a kifejezésben valami növényi jelleg is. A gombák ütik fel a fejüket és telepednek meg úgy, mint a művészek szoktak, általában pusztulófélben lévő indusztriális környékeken. Hogy a haldokló épített környezetet új, a korábbinál is gazdagabb, virulensebb élettel töltsék meg. Valahogy így képzelné az ember a Miskolci Művésztelepet is, ha nem tudnánk, hogy az egy régi szanatóriumi épületben kapott helyet, aminek egyébként szintén vannak elgondolkodtató konnotációi.
A Miskolci Művésztelep történetét tekintve – egy általunk sohasem megtapasztalt kor iránti nosztalgiával – azon is elmélázhatunk, hogy a századelőn a művészek megtelepedése Miskolcon még közügynek számított, a helyi vállalkozók, iparosok igényét érezték, hogy segítsék az induló kezdeményezést, és a lakosság is támogatta azt. El tudunk ma ilyet képzelni? Újra és újra rá kell döbbennünk, hogy a mai magyar társadalom mekkora ziccereket hagy ki, hogy mentális jólétét karbantartsa.
Nem Önökre gondolok, hiszen Önök most itt vannak, összegyűltek egy helyre, hogy megnézzék, mit rajzolt hat fiatal művész.
Aki művészettel foglalkozik – művelje bármely ágát is – napirendszerűen találkozik laikus ismerősei esetlen kérdéseivel. Ezek a kérdések néha csak meg nem értésről, néha a valódi érdeklődés hiányáról, néha a művészet mint legitim élethivatás alig leplezett lenézéséről árulkodnak. Az írók szoktak is egymás között viccelődni azzal a kérdéssel, amit mindenki megkap legalább hetente egyszer, és amitől föláll a szőr a hátunkon: „Na, és írogatsz még?” A képzőművészeknek pedig – alkossanak bármilyen felfogásban és technikával – általában ezt a kérdést szegezik: „Na, és szoktál még rajzolni?”
Lehet ezeken a kérdéseken mosolyogni, felháborodni, frusztrálódni, kikérni magunknak, és persze nagyvonalúan el is lehet engedni a fülünk mellett. Pedig a végső soron a rajz, a tágabb értelemben vett grafika az egyik legközvetlenebb formája az alkotásnak. Változatosságát pedig éppen ez a kiállítás tanúsítja.
Tranker Kata képein a bedeszkázott ablakok a idő átjárhatatlanságát emelik ki. Az elhagyatottság, kiüresedettség, funkcióvesztettség csupán az egyik aspektus. A bedeszkázás védekezést is jelent. Megóv attól, hogy behatoljunk, beköltözzünk, visszatérjen falai közé az élet. Kegyetlenül, agresszíven, kíméletlenül és véglegesen lezár: a múltba nem lehet visszatérni.
Szemző Zsófia azonban éppen ablakokat, kapukat nyit. Mögöttes gondolatok, mögöttes világok nyugtalanító helyzeteibe látunk állatformájú kémlelőnyílásain, az ember és a természet közötti rendezetlen, problematikus – olykor ellenséges, olykor azonban csupán a megértést nélkülöző – viszony feszültségét feltárva.
Mindenkinek van egy álma – áll a kiállítás címében is, gyanús azonban, hogy Horror Pistának csak rémálmai vannak. A lelki entrópia mesteri megjelenítője ő. Ordító ellentétpárokból építkező, egyedi formanyelve a felszínen infantilizmusba és a művészeti hagyományt ironikusan meg-megidéző csomagolópapírba burkolja jeleneteit. A psziché olyan területeire kalauzol, ahol a szavaknak, a tudatosságnak nincs helyük. A zsigeri szorongást és diszharmóniát ássa elő olyan átható erővel, hogy képeit nézve minden alkalommal összeugrik a gyomrunk, és ezen csak keveset enyhít az a mosoly, amelyet különös humora fakaszt.
Ezzel némiképp ellentétben Molnár Zsolt a struktúra, a célszerűség, a tiszta ész csodálója ipari munkaeszközöket ábrázoló képein. Régi felismerés, hogy a funkció esztétikumot szül, megnyugtató, kiegyensúlyozott szépséget. Olyan minőségeket, amelyekre oly nagy lelki igényünk van. Az ábrázolás módja és anyaga ezt a szépséget mint esszenciát vonja ki és tárja elénk, hogy csak a struktúra ideája maradjon meg, azt az emberi törekvést illusztrálva, hogy a világot szeretnénk rendezett és célszerű keretek közé terelni.
Fischer Judit is a hétköznapi tárgyakból indul ki, ám ő egészen más léptékben és más körben találja meg azokat. Gyermeki naivitással (vagy álnaivitással) és indokolatlannak tűnő műgonddal ábrázolja a fogyasztói világ apró, filléres, bagatell csetreszeit, és ezzel a műgonddal mintegy játékosan-ironikusan felértékeli őket.
A miskolci vonatkozások sem maradnak el: Gosztola Kitti Herman Ottó, Gyulai Pál és Lévay József politikai-ornitológiai vitáját eleveníti fel. A madártestű kisplasztikák és a tojó galamb alakú Hámor-térkép a századelő hírlapi karikatúráit idézi meg: egész történetet mesél el szellemesen és elgondolkodtatóan egyetlen képben. Eközben valójában a szellemi életet megfertőző politikai szembenállás kisszerűségére hívja fel a figyelmet szofisztikált, narratív munkájában.
Hat egymástól minden tekintetben különböző világ, eltérő felfogás, eltérő megvalósítás, egyedi problémafelvetések. Ennyire gazdag termést tud hozni, ha jó emberek együtt töltenek némi időt és az alkotásnak dedikálhatják idejüket, osztatlan figyelmüket. Ezért fontos, ha művészek gombaként felütik a fejüket valahol és megtelepednek. Ezért fontosabb a Miskolci Művésztelep, mint száz múzeum és ezer akadémia.
Falvai Mátyás
2015. november 4.
