Bár a Beach House kitüntetett pozíciója talán nem változik ötödik lemeze érkezésével, a Depression Cherry sajna minőségileg visszaesést jelent.

Nem furcsább belegondolni abba, hogy a Beach House debütlemeze és dokumentált karriere jövőre lesz tíz éves, mint abba, hogy ezt az időszakot a zenekar úgy ölelte fel, mint egy hasonló korú gyerek. A kezdeti stádiumokban rohamosan és érzékelhetően változott, egy idő után viszont mindez lelassult és finomabban folytatódott egy olyan pályán, aminek most egy újabb foka az aktuális anyag. Én még nagyon emlékszem arra a 2009 téli éjszakára, amikor a nappali kanapén fekve olvasztott el a Silver Soul zümmögése, és ez a lemez most pont olyan, csak anélkül, hogy ugyanazt érezném.  És csak rontom a helyzetet - nagyon kár volt most betenni a Teen Dreamet, mert mellette a friss korong tényleg csak szabványtermék, alapvető zsonglőrmutatvány. Pedig önmagában nincs vele jelentősebb probléma, hisz ugyanazt nyújtja, mint amit a Beach House-tól várhatunk azután, hogy megírt 30-40 rendkívüli dalt - még 9 kevésbé rendkívülit. Pedig bizsergés, buzzogás, felhőszerű ének most is van, és művészi színvonal tekintetében sem egy Be Here Now-ról beszélünk, de ne finomítsuk túl a helyzetet, a DC egy kicsit unalmas, ráadásul bántón emlékeztet arra, hogy a kreativitás idővel elmúlik. Úgy kell ezt hallgatni, mint valami jó ambientet, a környezet részeként, nem is az apróbb kivitelezési elemekre, hanem a hangulati/érzelmi tényezőkre figyelve: ha például most kinézek az ablakon, és látom, hogy a fákat fújja a szél, az ég meg fehér, pont ilyen kedvem van. És mivel még egy olyan albumot, mint a TD vagy a Bloom elvárni már talán a mi részünkről lenne pofátlanság, lehet, hogy a zenekartól ennyi idősen, ennyi remek dolog után egy ilyen lemez tökéletesen rendben van.

75%