Kolosszális debütálása után a Savages új lemezével ismét megmutatja, hogy amihez a csajok értenek, ahhoz végképp nincs szükség urakra.

A tavalyi év feltűnően sok olyan remek lemezzel volt kibélelve, amiken nők kapták a főszerepet (Joanna Newsom, Natalie Prass, Wolf Alice, Courtney Barnett, Hop Along, Sleater-Kinney, stb.), a Savages három esztendő után érkező második albumát így a diadalmenet megkoronázásaként vártunk. A kvartett az elmúlt hónapokban kicsit maga alatt vágta a fát, szigorú, katonás poszt-punkjával ugyanis olyan magasra tette a lécet, hogy nem csoda, hogy most nem is sikerült megugrani. Persze illetlenség lenne az Adore Life hiányosságait kidomborítani, főleg, hogy erényei száma is bőven az átlagon túl mutat: a korábbi lineáris menetelést változatos dinamikák tarkítják; Jenny Beth énekes olyan rugalmassággal bővíti saját orgánumának kereteit, amilyenek mondjuk a Falltól az apokalipszis előtt sem hallhatnánk; és a groteszk életszeretetet méltató szavak is a korábbi koncepció kibővítését hozzák magukkal - ugyanakkor az értelmezési keret változatlanul egy marék korom és valami Ruhr-vidéki erőmű keresztmetszetéből adódik. Mégis nehéz elragadtatással beszélni a korongról, mert szerelem, meg imádat, meg rövid hajú lányok, ahh, a himnikusság valahogy most hiányzik, és azt a szájbavágó szemtelenséget, amit a Silence Yourself hozott, még akkor sem tudja nyújtani, ha a nyitó The Answer közben úgy keringőzök a két kis kezemmel, hogy tuti hülyének néznek a munkahelyemen. Ám minden negatívum ellenére természetesen bokámig hajtom a fejemet tiszteletteljességemben.

78%