Szerinte az embernek azt kell csinálnia, amivel önazonosságot képvisel.  Fontosnak tartja, hogy igényes, humánus és szellemileg is inspiratív legyen a tartalom. Poénok és prédikációk: Pajor Tamással beszélgettünk.

A hazai underground egykor meghatározó figurája ma úgy gondolja, hogy 1987-es pálfordulása óta is részben a zenében és a szövegírásban tölti be küldetését. A szóvicc-királyként is ismert zenész és igehirdető most sem tagadta meg magát: az interjúban nincs hiány sem poénokból, sem prédikációkból. Éppen az Ámen zenekar Fénykor című, legújabb lemezének január 30-i koncertbemutatójára  készült, így zenésztársát, Szentkirályi György gitárost, zeneszerzőt is eltudtuk csípni egy-két kérdés erejéig.

Az új Ámen lemez egyik dala, a Rokkant troll pont azt az életformát karikírozza ki, amiben a Neurotikus korszakodban neked is részed volt.  A Lakatlan a Hold című számmal pedig a high-tech világ ambivalenciáira hívod fel a figyelmet, ráadásul azt is nyilatkoztad korábban, hogy egyre inkább az IT-mogulok számítanak rocksztárnak. Szerinted a rock’n'rollnak leáldozott, jönnek a high-tech guruk?

Pajor T: Akár így is lehet fogalmazni, de  azért árnyalnám a kérdést. A rock'n' roll, mint kultusz, mint életmegoldás, mint olyan világnézet, amely totális választ kíván adni az ember egzisztenciájára sosem volt egy adekvát ideológia, sosem volt élhető, csak hal(l)ható - a szónak minden értelmében véve. A szójátékon túl a lényeg, amit hangsúlyoznék az, hogy sokan belehaltak. A rock'n'roll pont ezért halott, mert azokkal halt meg, akik belehaltak. Ez nem megváltó halál. Senkit nem vezetett életre, maximum egy szomorú élettapasztalattal szolgál a túlélők számára, akik úgy tűnik, hogy nehezen vonják le a tanulságot. Amúgy irtózatosan önellentmondásos pályát írt le ez a kulturális irányzat, hiszen azokkal az idealisztikus eszmékkel, amelyekkel a hatvanas években elindult jócskán meghasonult, hiszen bár nyugaton kezdettől voltak benne üzleti megfontolások, nem ez dominált, hanem pontosan a fogyasztói lét és materializmus, a kapitalizmus tagadása. Tehát tagadhatatlan, hogy az ellenkultúrának a pozitív elemei is megvoltak benne, de mára a globális kapitalizmus egyik fő hajtóerejévé vált. Hiszen a show mindenkit elvarázsol, csak most már nem olyan technikai körülmények között  dübörög, nem a hanghordozó-birtoklás és nem a korabeli stíluselemek hódítanak, hanem inkább a korlátlan hozzáférés. Egyébként az  IT–val való összefonódás kapcsán a multiplikálódáson, az előadók sokszorozódásán van a hangsúly és ezzel fordított arányban a kiüresedési folyamaton, mert a rock'n'roll ma már inkább egy magas szintű vendéglátózássá vált. Nem szeretem idézni egykori önmagamat, de most mégis hadd éljek saját ellenidézetemmel  miszerint a rock and roll ma már csak egy tánc.

A rock'n'roll-t és a kábítószerezést összefüggésbe hoztad az okkultizmussal, ami elég hajmeresztően hangzik első hallásra, ugyanakkor nagyon érdekes megközelítés is. Ki tudnád fejteni ezt kicsit bővebben?

Pajor T.: Az én meggyőződésem és élettapasztalatom szerint az ember nemcsak anyagi, hanem a meghatározóbb szegmense a spirituális, szellemi lénye. A szellemi a szót itt nem köznyelvi, intellektuális értelemben gondolom, hanem bibliai értelmében, amely szerint az ember pneumatikus lény. Ez az objektív valóság még akkor sem szűnik meg, ha ezt az ember tagadja. Az ember, mint ilyen szükségszerűen vágyik a spirituális valóságra, a spirituális dimenzió megélésére. Madáchcsal élve az ember tragédiája az, hogy ettől el van választva. Ha nem az Istentől számára ajándékként adott úton, vagyis nem a Biblia kinyilatkoztatásán keresztül keresi önnön eredetét és forrását akkor szükségképpen okkultizmusba téved. Ez a rock zenétől függetlenül egyidős az emberiséggel. Káin istentisztelete is erről a maga választotta, autonóm istentiszteletről szólt. Visszatérve az előző kérdésben tárgyaltakra, a rock, mint ideológia, mint az emberi lét kérdéseire is választ kereső irányzat  az iménti gondolatmenetből fakadóan  terelte az embereket az autonóm transzcendens-kutatás irányába. Ezalatt nem feltétlenül már egy meglévő vallási rendszernek való elköteleződést értek, hanem ezeknek különböző együttélését, amely persze még kiválóbban megfér a nyugati embertípus állhatatlanságával. Ezeknek a már meglévő vallási rendszereknek a szimbiózisa, kiválóan összefér a nyugati ember szokásaival. Hiszen azok, akik buddhista érvekkel kontrázzák a Bibliát, - nem utolsó sorban a rock forradalom eredményképpen - 99.9 százalékban nem is buddhistaként élnek és ha mondjuk egy hétig kellene úgy élniük, mint a buddhista szerzeteseknek, gyorsan menekülnének vissza Európába. Ez a maszlag pedig arra jó, hogy relativizálni lehessen az emberek tudatában a Biblia ősi igazságait és összekeverni mindenféle irányzattal a gnoszticizmustól kezdve a történelmi tévelygések minden hordalékával. A rock ezeket kiválóan integrálta magában és ebből fakadóan szükségszerű, hogy azok az autonóm világmegváltói attitűddel fellépő rockikonok, akik messze többekként tűntek fel, mint szórakoztatóipari szereplők maguk is valamilyen okkult irányzattal foglalkozzanak és ezt szimpatikussá tegyék a követőik számára is.

De nem gondoljátok, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy a hétköznapok mókuskerekéből kilépjenek és kifejezzék magukat a zenén keresztül, és közönségként eksztatikus állapotba is kerüljenek néha?  Hiszen az egyik új dalotokban Ti is éneklitek magáról a zenéről, hogy "Te remegsz, te remegsz, te remek színben vagy mert rád is úgy hat"?

Szentkirályi György: Ezzel nincs is baj, sőt, ne felejtsük el, hogy a rock'n'roll, a jazz, a swing és a blues mellett főként a fekete gospelből nőtt ki az ötvenes években. A baj inkább az, hogy a gospel által képviselt eszmeiséggel homlokegyenest ez a műfaj a lázadás jelképe és hordozója lett, pedig Buddy Holly, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Bill Haley, Elvis Presley és még sokan mások is gyülekezeti kórusban kezdték el a zenei pályafutásukat. Számos zenei gyakorlatot beépítettek a fellépésekbe, például a pünkösdi gyülekezetekben elterjedt nyelveken szólásból, glosszoláliából is vettek át elemeket, amikből azok az értelmetlennek tűnő beéneklések születtek, mint a a váppádáduváp, a sálálálá vagy az Earth Wind and Fire Septemberében a bádujuzás.

A keresztény rock, mint stílus az 1970-es évek Amerikájában elindult Jézus-mozgalomból eredeztethető, az Ámen pedig legismertebb magyar keresztény zenekar. Akkor tehát elképzelhető, hogy a rockzene visszatalált gyökereihez, vagyis oda ahonnan indult? Esetleg Ti is kapcsolódtatok ehhez az stílusirányzathoz némi fáziskéséssel?

Szentkirályi Gy.: A Jézus-mozgalom válaszadás volt az Egyesült Államokban a hetvenes évekre már egy kicsit megcsontosodott, egyes evangéliumi felekezetekben zajló folyamatokra és új, meglepő utakon kezdték keresni Jézust a hippi háttérből megtért emberek, akik nyilván magukkal hozták azt a lendületet is, ami a rock’n 'roll, a beat pozitívumaihoz sorolható – mert ne legyünk igazságtalanok, nemcsak negatívumokat zúdított rá az emberiségre, hanem kezdetben  - egy nagyon vagány attitűdöt, tabumentesítést, egy szenvtelen szembeállást a korábbi képmutató gyakorlatokkal. Úgyhogy ezzel a habitussal sok új színt hoztak a kereszténységbe: nagy hatású zenészek és prédikátorok váltak sokukból Amerikában. Nálunk pedig nagyon domináns volt akkoriban, hogy az arra az időre jellemző nyárspolgári kultúrával mentünk szembe. Még a kilencvenes évek elején is elég domináns voltak a nyárspolgáriság vadhajtásai, amiket a Jézus-mozgalom megpróbált feloldani.

Van kedvenc zenészetek ebből az időszakból?

Pajor T.: Talán Gyurival együtt mondhatom, hogy egyik ilyen zenész Keith Green, aki egy nagyon rokonszenves és tehetséges zsidó-keresztény srác volt, a korszak talán legemblematikusabb figurája.

Olvastam például Bono-ról és társairól, hogy fiatalként ők is megtértek egy helyi gyülekezetbe, ahol eltanácsolták őket a nem egyházi zenéléstől, ami miatt végül otthagyták a közösséget. Amikor létrejött benned igény immár keresztényként a zenélésre, nem kerültél emiatt összetűzésbe a gyülekezettel? 

Pajor T.: Kezdetben az is felmerült bennem, hogy nem zenélek és semmilyen más művészettel nem foglalkozom de rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem ez Isten akarata. Innentől kezdve a gyülekezet vezetője Németh Sándor támogatott és bátorított ebben és az Ámen zenekar is egészen a kezdetektől is élvezte az ő támogatását is. Akkor nem is sejtettem, hogy a gyülekezet akkori arculatához képest a mi akkori arculatunk milyen mértékben volt eltérő és talán sok esetben sokak számára sokkoló. Ennek ellenére Németh Sándor, aki az innovatív kezdeményezések embere, bevállalta ezt a botránykövet, hogy egy fél-punk, avantgard, borzas, amúgy zenei tudását sem magas szinten művelő, hanem inkább egyfajta kisugárzást, metakommunikációt közvetítő zenekart állítson az akkori, kulturálisan elég más közegben lévő gyülekezet elé, vállalva ezzel egyesek megbotránkoztatásának a kockázatát. Összességében a gyülekezet fő árama tolt minket, hogy csináljuk nyugodtan, jó lesz.

Elképzelhető akkor, hogy mondjuk Bono, és azok a hozzá hasonló zenészek, akik gyülekezetekből indultak, meg is maradtak volna azokban, ha támogató légkör veszi őket körül? 

Pajor T.: Lehet ezen gondolkodni és lehet, hogy így van. Amennyiben így van, akkor ebben szerepet játszhatott az az egész Amerikára, így az amerikai kereszténységre is abban az időben jellemző jelenség, hogy párhuzamos világok békés együttélését képviseltetik magukat az amerikai demokráciában, de ezek között a párhuzamos világok között óriási kulturális falak is vannak, amelyek a globalizáció hatására mára már valamennyire azért vékonyodtak. Például megeshet, hogy egy keleti parti értelmiségi keresztény maró cinizmussal közelít egy Minnesota-i vagy Iowa-i gyülekezeti taghoz. Persze ebben sok előítélet is benne van, de a keresztényeknek is lehetne tenni ezért, hogy intenzívebb kommunikációval és nyitottabb gondolatisággal nyissanak azok felé az emberek felé, akik felé missziójuk van. Visszatérve kérdésedre, ha ilyen kommunikációval és megközelítéssel rendelkező keresztény vezetők, lelkészek tanácsolták volna az imént említett rocksztárokat, lehet, hogy más kimenete lett volna, mindazonáltal úgy érzékelem, hogy Bob Dylanben és valamilyen mikroszkopikus szinten még Bono-ban is maradt ebből valami.

Az Ámen zenéje továbbra is erősen szövegközpontú. Gyuri, ez téged, mint zeneszerzőt nem zavar?

Szentkirályi Gy.: Már a kezdetektől, több évtizede együtt dolgozunk Tamással, úgyhogy bennem nincs kétség afelől, hogy a dallamok megkapják a lehető legjobb, legfrappánsabb, legkompatibilisebb szöveget, de én úgy látom, hogy amellett, hogy törekszünk az igényes dalszerzésre, a dalok többsége szövegközpontú. Vannak azért olyan közös dalaink is, amiknél a szövegen túl megy a dal, mint például az új albumon a Történelem. Ha a szöveg ennyire fontos, akkor számomra egyáltalán nem derogáló, hogy a zeném akár egyfajta vivőanyagként funkcionálna, és ez nem azért van így, mert a zene fogyatékos lenne, hanem azért, mert illusztratív jelenség.  

Tamás, neked vannak olyan szövegeid is, amik szállóigévé váltak, például „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy”, de szállóige-gyanús szerintem az új lemezen több sor is, mint például „Ha nincsen amiért meghalj, nincs amiért élj”. Hogyan pattannak ki ezek a szövegek a fejedből?

Pajor T.: Ezt a legutóbbit például valakitől hallottam, s ilyet, mármint mástól hallott szöveget rendkívül ritka esetben, fél százalékban se szoktam használni. Ez a sor, amit idéztél egy rendkívüli eset. A szövegeim keletkezése többféle lehet: van olyan, hogy váratlanul bekattan egy szóképlet, de sokszor van olyan is, hogy kapok valakitől, legtöbbször Gyuritól egy dalt, amire rávizionálom a szöveget.

Hívő emberekkel kapcsolatban gyakran megfogalmazódik az, hogy a hit számukra egy függőség. Mit gondolsz erről, kritikának veszed?

Pajor T.: Mutass nekem egy független embert? Ilyen nincs. Hiszen függünk egy csomó természeti adottságtól, a képességeinktől, a kapcsolatainktól, attól, hogy hol, mikor születünk, meddig élünk. Ezek mind olyan függések, amelyen nem tudunk változtatni vagy az ezeken való változtatás még nagyobb problémát idéz elő. Az ember függősége tehát evidencia. Most eddig természetes függőségről beszéltem, de amire én szeretném ráterelni a figyelmet az a hit birodalma. Feltehetjük azt a kérdést is, hogy van-e olyan ember, akinek a véleményalkotásában, a valóságról kialakított képében nincsenek hitbéli elemek? Szerintem nincs, ezért mindenfajta kisebbségi érzés nélkül tudok beszélni a bibliai hitről. Hiszen azok az általam maguk területén  tisztelt tudósok, akik egzakt tudományágakban nagy eredményeket mutattak fel, de ezeknek a határain és kompetenciáján túllépve olyan világnézeti következtetéseket vonnak le, mint azt, hogy nincs Isten vagy minden az anyagból van, ezen állításaikat ugyanúgy hitre alapozva mondják, hiszen ezek az állítások nem bizonyítottak, továbbá soha senki nem fogja ezeket bizonyítani, mert épkézláb tudomány nem is törhet arra, hogy bizonyítsa vagy ellenbizonyítsa Isten létét. Úgyhogy visszatérve az alapkérdéshez: minden ember függő lény. Az olyan hívők, mint én zsidó-keresztények, azt valljuk, hogy alapvetően az ember a Teremtő Istentől függ, s amikor ezt elfogadja, akkor  válik küldetésével önazonossá, és innentől kezdve  válik Isten munkatársává, amit a Biblia többek között úgy fejez ki, hogy ahol az Úrnak szelleme, ott van a szabadság.

Akkor, ha jól értem te Isten munkatársának tartod magad a fentiek alapján, mint ilyen, mi most a küldetésed?

Pajor T.: Jó kérdés. Először az általánosságból indulnék ki, amiből leágazik az egyéni. Minden ember küldetése az, hogy boldog legyen, amit úgy tud megvalósítani, hogy Istenhez közeledik az általa kijelölt úton, s ezzel újra Istenhez kezd hasonlítani, újra magára ölti az elvesztett istenképűséget. Ilyen módon pedig minden ember küldetése az Istenhez való visszatérés. Ezen belül a sorsok milliófélék, hiszen az, hogy Isten képmására lettünk teremtve az nem homogenitást jelent, hanem pont rendkívüli sokszínűséget, amit az emberen túlmenően a természetben is láthatunk. Gondoljunk csak a Csendes-óceánban úszkáló rengetegféle színes halra, ami szerintem az isteni szeretet és kreativitás egyik kifejeződése. Erre szeretnék hasonlítani művészként és igehirdetőként is, és ennek a kettőnek az összevont képviselete egy izgalmas életpálya.

Jó-jó, de ezt a gyakorlatban, a hétköznapi életben hogyan képzelje el ezt mondjuk egy olyan ember, aki csak a történelmi felekezetetek híveit látta vallásgyakorlat közben? Te, mint Hit Gyülekezetébe járó megtért keresztény hogyan éled meg, gyakorlod a hétköznapokon a hitedet?

Pajor T.: Minden nap törekszem arra, hogy az 1987-ben, megtérésemkor tapasztalt Isten-ismeret, kijelentés, - Jézus szavaival élve - növekedjen nagy fává, olyan legyen mint egy terebélyes lombú fa, amelynek ágain az égi madarak fészket raknak; igyekszem minden nap imádkozni; Bibliát olvasni és a hitemről beszélni, s azt is igyekszem kifejezésre juttatni ezeken a beszélgetéseken, hogy az általam megismert bibliai kijelentésből származó istenismeret jelentősen eltér a már általad is említett történelmi felekezetek által képviselt – természetesen tisztelet a kivételnek – gyakorlattól. De mindannyian ismerjük az egyháztörténelem csúfos fejezeteit, amelyekkel Jézus nem vállalna közösséget. Én megpróbálok úgy élni, hogy velem közösséget vállaljon. Hangsúlyozom, hogy nem emberek felett török pálcát, hanem irányzatok, gyakorlatok felett. Azon dolgozom a többi Hit Gyülekezetébe tartozó és azon kívüli testvéreimmel együtt, hogy az emberek megismerjék az igazi Jézust, és nem pedig azt a Jézust, akire a történelem során ráadták a különböző etnikumok öltözeteit, például olyat, hogy római, frank vagy pravoszláv.

Ki lenne ez az igazi Jézus?

Pajor T.: Az az eredeti názáreti Jézus, aki egyfelől a zsidók királya, másfelől minden ember királya. Olyan uralkodó, aki minden egyes uralma alá tartozó polgárt személyesen is szeret és ismer, a többi uralkodótól eltérően.

Köztudottan és vállaltan is zsidó származású vagy. Hogyan fér meg a zsidó származás és a te elkötelezett keresztény identitásod együtt?

Pajor T.: Ez egy óriási téma. Most maradjunk csak annyiban, hogy bennem ez a kettő semmiféle diszharmóniában nincsen.  A diszharmóniát a történelmi gyakorlatok képezték, persze van egy ponton egy lényegi eltérés de az is a történelem jelenlegi szakaszára vonatkozó eltérés, szembeállás, amit a Messiás  - meggyőződésem szerint - visszajövetele és szeretném hangsúlyozni, hogy nem eljövetele fog tisztázni. Persze épp ez az a pont, ahol a vélemények eltérnek, de nem veszünk össze ezen.

Lehet hallani arról is, hogy megkeresnek drogproblémákkal a zenei  világból is, hogy segíts nekik lejönni a drogról. Például a Hiperkarmából Berczési Róbertnek is segítettél. Tehát rehabilitációs tevékenységgel is foglalkozol?

Pajor T.: Ezt azért túlzónak találom. De képviselem, mint saját élettörténetem fontos tanulságát és aki megkeres ezzel, azon igyekszem segíteni. Kollégáktól is jönnek rendszeresen ilyen megkeresések. Nem egy szívderítő dolog ez, mert sok frusztrációval jár, ugyanis nehéz kijönni ebből a trutyiból, de hála Istennek, vannak, akiknek sikerül.

Kritikusaid általában megegyeznek abban hogy témaérzékeny zenész és szövegíró vagy. Korábbi (például az Önök érték) de a mostani új Fénykor című lemezetek dalszövegei is jócskán tele vannak a korábbi rendszer és a mostani társadalmi  jelenségek bírálatával, bemutatásával.  Rengeteg a szóvicc a társadalomkritika, a rejtett célzás, sok a párhuzam a mainstream kultúrából, de az úgynevezett magas kultúrából is, irodalomból, költészetből.  Lejön ez annak - s most téged, egy új dalodat idézem –, aki nem tudja, hogy miről szól a kötetlen kötet? Nem tartasz attól, hogy ez eleve determinálja a közönségedet?

Pajor T.: Ez engem nem zavar és nem is szabad, hogy zavarjon. Az embernek azt kell csinálnia, amivel önazonosságot képvisel. Sose tudnék Karel Gott dalokat énekelni, hacsak nem szarkasztikus pikantériával, de komolyan nem. Egyébként annyiban érdekel, hogy az egyre inkább műveletlen, barbarizálódott kultúránkban a dalaimnak egyfajta népművelő, kulturális missziója is legyen.

Ezek szerint művelt embernek tartod magadat?

Pajor T.: Dehogyis, nem próbálom magam művelt emberként feltüntetni, mert sajnálatos módon távolról sem vagyok az, mert ehhez jóval több idő kellene, kellett volna fiatalabb koromban is és kevesebb önpusztítás. De igyekszem a hiányokat pótolni és tisztelem és próbálom értelmezni a kultúrát. Nagy öröm, amikor barátaim visszajelzéseiből hallom, hogy óvodáskorú kisgyerekeknek is tetszenek a dalok. Ez azért szívmelengető számomra, mert  ezekből a szövegekből ők semmit vagy nagyon keveset értenek, mégis tetszik nekik, ami azt mutatja, hogy egyrészt szellemileg is kóser a zene, másrészt a zeneiség attraktivitása megragadja őket is. Visszagondolva az én gyerekkoromra én is így voltam a 60-as években Szörényi Levente dalaival. Azt gondolom, hogy ha megkérdezik például, hogy mi az, hogy „pukkasztó polgárok”, - akkor a dalszöveg apropóként is szolgál arra, hogy ezeket a jelentéstartalmakat el lehet kezdeni fejtegetni. Jó ha olyan felütések kerülnek a fiatalok, a gyerekek szívébe, amin tudnak elmélkedni és ez nem feltétlenül a legújabb valóságshow-k vagy valamelyik áruházlánc termékkínálatának a reklámja vagy valamilyen propagandának a sulykolása, hanem egy igényes, humánus és szellemileg is inspiratív tartalom.

Karel Gott kapcsán szeretnélek emlékeztetni, hogy azért voltak próbálkozásaid hozzá hasonló magyar zenészekkel való együttműködésre. Itt arra gondolok, hogy a Záray-Vámosi és a Balázs-Korda páros is szerepelt klipeidben valamikor a kilencvenes években.

Pajor T.: Mein Gott! Igen, valóban. Amúgy az említett zenészek nagyon aranyosak voltak, jó volt ilyen embereket is egy kicsit közelebbről megismerni. Mi az abszolút anti-anti-antikultúrán felnőtt emberek azért is kísérleteztünk  ilyenekkel, mert bizonyos életkorban ez annyira groteszknek és mosolyfakasztónak számított. Amúgy nem akarom ezt kisajátítani, mert más punk-zenészek is megcsinálták ezt, de Magyarországon úgy tudom, hogy én próbálkoztam ilyennel először.

Várható még ilyen vagy hasonló projekt?

Pajor T.: Jó lenne, én nyitott vagyok rá! Sokáig álmodoztam erről, mondtam is Szenes Andreának, hogy csináljunk egy olyan lemezt, amelyen ő hozza az ultraretró sztárokat és én írok nekik dalt, rappelek hozzá. Ebben nagyon benne lennék, művészileg rendkívül izgalmas kihívás lenne. Nagyon üdítő lenne a magyar kultúrában Poór Péterrel és Aradszky Lászlóval duettezni.

A mostani, január 30-i Ámen koncert helyszíne a Hit Park, amely a Hit Gyülekezete istentiszteleteinek is a központja. Nem félsz attól, hogy ez eleve behatárolja a közönségedet, hogy csak azok mennek el, akik odatartoznak?

Pajor T.: Egyáltalán nem, a gyülekezet egyébként is minden időben nyitott mindenki előtt, ez pedig ráadásul egy koncert. A legutóbbi ott megrendezett koncertünkön is nagyon sok olyan vendég volt, aki nem a gyülekezet tagja. Más helyszíneken, például a Budapest Parkban is koncerteztünk, ahová szintén rengetegen eljöttek.

Mit várhat az, aki elmegy egy Ámen koncertre, de még sose volt hasonlón?

Pajor T.: Nagyon igényes, kiérlelt produkciót fog látni és sok humorral, ötlettel készülünk. Számos jó zenésszel, mint a Gyuri, de más kiváló zenészkollégákkal is, mint Ifj. Balogh Ferenc, Fejes Zoltán, Szende Gábor, Németh Gergő és azok is, akiket most nem tudok mind felsorolni, de akik nélkül nem lenne az Ámen az ami. Arra számítson, hogy kellemes emberekkel fog találkozni, óriási hangulat lesz, és nem ígérem, hogy nem fogunk izzadni.