A cimbalomról mindenkinek más jut eszébe. Van, akinek a filcmellényes muzsikusok a csárdából, van akinek a jazz, és van, akinek Sztravinszkij. Vajon Lukács Miklós mit gondol? A világhírű cimbalmossal beszélgettünk.

Milyen szerepet tölt be ma ez a hangszer?

A huszadik században történt meg az a forradalom, ami a cimbalom jelenét meghatározza. Ha a zenei folyamatot nézzük, akkor a tizennyolcadik század végén végbement ezen a hangszeren egy nagy változás, mely Schunda Vencel József hangszerkészítő mesternek volt köszönhető. A zenei igény ebben a korban már megkövetelte, hogy a cimbalom koncertpódiumon is részt vehessen. A klasszikus zenei irányzat felvállalta ezt a népi vonalat, akár Liszt Ferencet, akár Erkelt nézzük. Így a cimbalom 1874-ben már négy lábon áll és pedállal van ellátva, tehát nagyon hasonlít a zongorára. A kor zeneszerzői kifejezetten szeretik magyaros hangzása miatt, és hamar elkezdődik a hangszer oktatása is. Bohák Lajos pedig még végigvitt néhány újítást rajta, amit mi a mai napig alkalmazunk.

Van olyan evolúciós változásra esély a cimbalom esetében, mint ami a gitárral, vagy a zongorával is megtörtént?

Abszolút. Különböző próbálkozások már vannak erre, de az a megoldás még nem született meg, ami által a cimbalom tovább tudna fejlődni.

Mi kell hozzá?

Egy jó hangszerkészítő mester, és valaki, aki ért az elektronikához. Ha ez a két ember kölcsönösen tiszteletben tartja a másik szakterületét, és kellően nyitott az új ötletekre - ugyanis ettől kezdve egy új hangszerről beszélünk -, akkor ez a folyamat el tud indulni. De ha el is indul, talán tizenöt-húsz évnek el kell még telnie ahhoz, hogy a fejlődés érzékelhető legyen. Rácz Aladár volt az a cimbalomművész, aki világszerte megismertette a hangszert. A legfontosabb momentum az volt, amikor Sztravinszkijjel találkozott, aki meg is tanult a cimbalmon játszani, majd először csak átiratokat készített, s később különböző zenekari művekben el is kezdte használni. A cimbalom hirtelen olyan ismert lett, hogy beleivódott az akkori kortárs zenei életbe. Rácz Aladár halála után a tanítványai folytatták, amit elkezdett. Aztán a '70-es években elindult a népzenei mozgalom, aminek kapcsán újra felfedezték a hangszert. Ma már alig van olyan zeneszerző, aki ne komponált volna cimbalomra, akár Magyarországon, akár külföldön.

Volt olyan időszak, amikor a cimbalom kultúrája kihalni látszott?

Még ma is folyamatosan ezt érezzük. Előadóként persze mindenhez egy kicsit pesszimistábban állunk hozzá, de ez így egészséges. Van ennek alapja, hiszen egyre kevesebben tanulnak cimbalmon játszani, és erről mi is tehetünk.

Hogyan tudnátok ezen változtatni?

Több emberhez kéne eljuttatnunk a hangszert. Mindenki a maga dolgával van elfoglalva, de mi azért a magunk módján küzdünk a cimbalom kihalása ellen. Más kérdés, hogy hány cimbalmosra van szükség. Akkor is vérzik a szívem, ha azt látom, hogy a Zeneakadémiáról kikerül egy évben nyolc cimbalmos, hiszen kérdés, hogy mit tudnak kezdeni a tudásukkal. Egy hegedűs - bár ezen a téren is túlteljesítés van - elmegy tanítani, beül egy vonósnégyesbe, vagy egy szimfonikus zenekarba. A cimbalmos ezt nem teheti meg.

Évente nyolc cimbalmos soknak számít?

Egy kis tanszakról beszélünk, de ha belegondolok, hogy milyen lehetőségeik lesznek, felteszem a kérdést, hogy szükség van-e arra a nyolc cimbalmosra. Ennek ellenére mi azt szeretnénk, ha minél több emberhez jutna el ez a hangszer.

Az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány hogyan talált rád?

Eötvös Péter tizenegy évvel ezelőtt keresett meg, hogy játsszam el azokat a műveit, amiket cimbalomra komponált. Azóta dolgozunk együtt. Nemrég írt egy cimbalomközpontú művet, az a címe, hogy Da Capo. A darab ősbemutatója Portugáliában volt, nemsokára pedig lesz belőle egy felvétel is. És most felhívtak a mustMeet Composers kapcsán.

A beszélgetésen lesz rajtad kívül még két cimbalomművész, Szalai András és Balogh Kálmán. Szoktál velük együtt dolgozni?

Balogh Kálmánnal jó barátok vagyunk, van egy közös duónk is, a Cimbalom Duó. Ő a népzene felől jött, rendkívül nyitott ember. Szalai András picit fiatalabb, mint én, vele még nem dolgoztunk, ő a klasszikus zenében ér el nagy sikereket. Az édesapja Szalai József még Rácz Aladár növendéke volt. Én klasszikus zenészként szocializálódtam, de aztán a jazz volt az, ami igazán megfogott. Mindháman másfelől jövünk, ezért lesz ez egy izgalmas beszélgetés.

Egy ilyen programon kikre lehet leginkább számítani?

Akik szeretik ezt a hangszert, mindig eljönnek. Jó lenne, ha a szakmából is eljönnének néhányan, cimbalmosok, cimbalomtanárok, zeneszerzők, akik a hangszerünkben lehetőséget látnak. Sose lehet tudni, hogy milyen újdonság kerül elő, amit aztán egy tanár a tanrendjébe tud illeszteni.

Térjünk ki a Te zenei életedre. Most vagy harminckilenc - hány lemezt adtál ki eddig?

Körülbelül húsz saját kiadványom van, és közel hatvan lemezen vettem részt közreműködőként.

Hogyan találtál rá a cimbalomra?

Mivel édesapám cimbalmos, ismerem a hangszert, mióta az eszemet tudom. Evidens volt, hogy zenét tanuljak, aztán nyolc éves koromban beírattak a Gorkij fasori zeneiskolába, ahol Szakály Ágnes volt a tanárom. A Zeneművészeti Főiskolán cimbalom szakon végeztem. Huszonkét éves koromig, a főiskola befejezéséig kizárólag klasszikus zenét tanultam. Persze hallgattam jazzt, népzenét, popzenét, mindent, ami egy fiatalt megérinthet. Már a zeneiskolában elkezdtem zongorán is tanulni - akkor is inkább az improvizatív, kötetlenebb zene érdekelt, de még nem tudtam megfogalmazni, hogy ez a jazz. A főiskolán megtanultam a klasszikus zenétől, amit egy jó zenésznek meg kell tanulnia, de szerettem volna különböző stílusokban kipróbálni magam, mert kíváncsi voltam. Ekkor jött a balkáni népzene, amit a jazz követett.

Ez nem okozott nálad identitászavart?

Az a tudat, hogy rengeteg szép és nagy feladat van az életben, zenészként oda vezet, hogy éhes leszel. Elkezded azokat a dolgokat megemészteni, amikről azelőtt fogalmad sem volt. Akkoriban örültem annak, hogy mennyi mindent nem tudok, mert ezt mind be kellett pótolnom. De aztán rájöttem, hogy a zenében minden egy. A mechanizmusok ugyanazok a jazzben és a klasszikus zenében egyaránt, pici különbségekkel. A klasszikus zenészek azt mondják, úgy kell játszaniuk, hogy az olyan legyen, mint a jazz. A jazz-zenészek szerint úgy kell felépíteni egy kompozíciót, mintha az meg lenne írva.

Mi áll hozzád legközelebb?

Minden, ami zene. Az alibi-zenét nem bírom.

Mit nevezel alibi-zenének?

Amikor már nem az a fontos, hogy kifejezzünk valamit a zene által, és nem a zenén van a hangsúly. Magunkat egy ideig be lehet csapni, de a közönséget nem. Van olyan, hogy valami nem tetszik, de ha azt látom, hogy egy zenész őszinte, azt tisztelem. Az alibi-zene szólhat kimondottan a pénzkeresésről, vagy arról, hogy manipulálja az embereket. Ennek lehet az is az oka, hogy valaki nincs tisztában önmagával, meg az is, hogy szeretne sikeres lenni.

Nálad hogy alakult a siker a főiskola után?

Amíg az iskola biztonságot adott, addig nagyon sikeres voltam. 1996-ban már szólistaként működtem közre a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén, illetve többször játszottam a Concertante di Chicago kamarazenekarral, mint klasszikus zenész. Amikor befejeztem az iskolát, ezek a dolgok elmaradtak, és elkezdtem a magam útját járni. Addig nem volt időm mást gyakorolni, csak klasszikus zenét, s egyik óráról a másikra rohantam. De aztán mindig jókor voltam jó helyen, a tehetségemet kamatoztatni tudtam és szerencsém is volt. Örülök, hogy a cimbalmot a jazz műfajában is elismerik mostmár. Én annyit tudok tenni, hogy megpróbálom oda eljuttatni ezt a hangszert, ahová való. Charles Lloyd nemrég elhívott az új zenekarába, s amikor egy jazz-legenda partnerévé fogadja a hangszeremet, az egy óriási érzés. Lloydnál kezdett Keith Jarrett, vagy Michel Petrucciani. Az a célunk, hogy a cimbalom bekerüljön világ vérkeringésébe, mert megérdemli.

Az interjú január 19-én a Trend FM Kultúrpart c. műsorában hangzott el.