Akik figyelemmel kísérték a Battles eddigi pályáját, nem fognak hátrahőkölni a La Di Da Di innovativitása miatt. Sőt: a zenekar egyre kevesebb ingert nyújt, és azt is ingadozó színvonalon.

Kicsit kegyetlen direktben leírni, és valószínűleg a tagok is morognának, ha tudnának magyarul, de Tyondai Braxton kiválása óta a Battles egyre kevesebb és unalmasabb lett. A nagyszerű 2007-es Mirrored című bemutatkozást eleve nehéz lett volna megfejelni, de a csapat mintha egyre kisebb lendülettel próbálná végrehajtani a mutatványt: a négy évvel ezelőtti Gloss Drop még a számtalan vendégvokalista ellenére is kissé laposnak tűnt, az aktuális La Di Da Di pedig tovább halad ezen az útvonalon. Persze aki fogékony az efféle
bolondozásra (tehát: a bonyolult ritmusképletekkel alápolcolt izgága és ropogós instrumentális ujjgyakorlatokra), annak valószínűleg a friss munkával kapcsolatban sem lesznek nagyobb kifogásai. És lehet, hogy jól van ez így, a korongból ugyanis változatlanul süt az együttesre eddig is jellemző homo ludens-i szemlélet, így a jókedv, az alkotás és a stúdiómunka öröme ugyannyira kihallatszik, mint a korábbiakban. Mégis nagyon nehéz erre fókuszálni, amikor a lemez sokadik dala nyújt megközelítőleg pontosan ugyanolyan élményt, ami a csilingelő-pilinckáló gitároknál, a fürgén söprő dobtaktusoknál és az ide-oda befecskendezett elektronikus adalékokon túlra nem igen nyúl. Az énekesek által nyújtott poposabb él értelemszerűen befogadhatóbbá tehette volna a végeredményt, de egyrészt ez inkább egy hobbi, mintsem megélhetési zenekar, másrészt nem is a befogadhatatlansággal van a baj, hanem azzal, hogy kicsit tényleg olyan, mintha egyetlen dal- és akkordstruktúra variációját hallanánk, ez pedig háromnegyed órán keresztül nem tud elég érdekes lenni. Pedig a borító alapján annyira, de annyira jónak ígérkezett.

70%