A négy táncos apait-anyait belead, hogy a lehető legprecízebben tűnjenek teljesen ziláltnak és kuszának. Ráadásul a színpadon a nők és a férfiak nem egyértelműen nők vagy férfiak.

Marlene Monteiro Freitas a Trafó Koreográfusok új utakon című sorozatának keretében hozta el Budapestre a Síró szobrok – Elefántcsontból, húsból és vérből című darabját, és a néző már az elején biztos lehetett abban, hogy nem egy szokványos előadásra ült be.

Freitas nem csak koreográfusa, hanem táncosa is a Síró szobroknak, és pont ugyanannyi energiát fektet a színpadon abba, hogy valami szokatlant tegyen le az asztalra, mint a színpadon kívül, és ebben megfelelő partnerei  Andreas Merk, Betty Tchomanga és Lander Patrick táncosok, illetve  Cookie, Tomás Moital és Miguel Filipe zenészek.

Freitas zavarba ejtő módon keveri a hang- és fényhatásokat a lehető legpuritánabb színpadon, amin táncosai élő, lélegző és izzadó szobrokként tűnnek fel. Mintha az előadás minden kicsi részlete homlokegyenest ellentmondana a többinek, sőt, megpróbálna titokban leválni róluk, hogy aztán a végül mégis összeálljanak egy kerek egésszé. A Síró szobrok egy olyan történetet mesél el, ami ezer szálon indul, és mozdulatonként, pillanatonként indul el egy új narratíva felé, ami ismét ezer új értelmezést szül – de a lényeg valahol nagyon mélyen megmarad. Nézőként pedig semmi egyéb dolgunk sincs, mint a székre szegezve lesni, hogy vajon hol bukkan fel ismét egy ismerősnek ható motívum vagy mozdulatsor.

Freitas darabja annyira tömény és mozgalmas, hogy nem sok időt hagy az unalomra, és minden percében hozzánk vág valami közhelyesnek tűnő részletet, de annyira kiforgatja, elidegeníti és stilizálttá teszi, hogy felesleges az értelmezésén rágódnunk – hiszen így egész egyszerűen le tudunk maradni mindenről, ami a színpadon történik. A Síró szobrok ugyanis nem kínál felüdülést, nem érkezik meg egyszer sem egy olyan pontra, ahol legyinthetnénk egy kicsit, hogy oké, oké, tudom, mi fog történni. Látszólag nem adja meg a harmónia illúzióját, ám ha nem csak egy-egy táncosra koncentrálunk, és képesek vagyunk hátrébb lépni, akkor az egész képet szemlélve már látjuk a kapcsolódási pontokat, az összhangot és Freitas összetett, mégis letisztult világának esztétikáját.

A négy táncos pedig apait-anyait belead, hogy a lehető legprecízebben tűnjenek teljesen ziláltnak és kuszának. A színpadon a nők és a férfiak nem egyértelműen nők vagy férfiak, inkább tűnnek egy nemi jellegüktől némileg megfosztott, idézőjelbe tett báboknak, akik örömmel és készséggel parodizálják önmagukat. Bátran és nyersen használják a testüket, az arcukat és a hangjukat, hogy reakciót váltsanak ki a közönségből – bár abban biztos vagyok, hogy volt már olyan közönségük, ami kicsit nyitottabban ment bele a játékba, amit kínáltak neki.

A Síró szobrok mindenféle manír vagy erőlködés nélkül lép le a színpadról, mászik bele a nézők arcába, és veszi rá őket, hogy kicsit tágabban gondolkodjanak a kortárs táncról, amiért egyébként nagyon hálás vagyok. Amellett, hogy a ritmika és a precizitás hatja át végig az előadást, olyan könnyed összhangot produkál benne minden szereplő, amit kifejezetten kellemes megtapasztalni. Freitas és szereplői ugyanis úgy veszik véresen komolyan magukat, hogy pontosan tudatják velünk, hogy bármikor képesek lennének kinevetni vagy kinevettetni magukat. Az önreflexió pedig csodálatos és elég gyorsan működő katalizátor, mert közelebb hozza az alkotót és a nézőt – mintha a művész időnként kikacsintana a magasművészet sznobériája mögül, és egy pillanatra fellebbentené: tessék, nézd meg, én is csak ember vagyok.

Freitas nyersessége és határozott stílusa nem feltétlenül való mindenkinek, de aki bírja a gyűrődést és a meghökkentő vagy meglepő táncelőadásokat, az biztos szeretni fogja.