Bár a menekült fiú és a siket lány csak egy videójáték chatszobájában ismerkedtek meg, nem kerülhették el az igazi találkozást sem. De mire képes a wifi-ember? Vidovszky György interjú.

Jeli Viktória és Tasnádi István kettős:játék című darabját február 20-án mutatja be a Kolibri Színház. Az előadás a Platform Shift+ nemzetközi együttműködés keretében valósul meg. A program – amelyhez a Kolibrin kívül 10 résztvevő színház csatlakozott – olyan produkciók létrejöttét támogatja Európa-szerte, amelyek a digitális technológiát az esztétikai és művészeti megvalósítás részeként használva szólnak a mai kamaszokat érintő problémákról. A rendezővel, Vidovszky Györggyel beszélgettünk.

Kiknek szól az előadás?

Elsősorban tizenkét év fölötti tinédzsereknek. A Kolibri Színház mostmár tudatosan különböző korosztályoknak készít előadásokat. Vannak csecsemőelőadások, gyermekelőadások és ifjúsági előadások, a kettős:játékot a harmadikba soroljuk.

Ki lehet zökkenteni egy tinédzsert a cyber-függőségből egy olyan történettel, mint a kettős:játék?

Mi egy olyan előadást hozunk létre, ami nem arról szól, hogy milyen rossz az internet. Mindent a helyén kell kezelni, a problémák is csak akkor kezdődnek, ha a mennyiséget nem tartjuk be. Önmagában az alkohol sem rossz, csak ha sokat iszunk belőle. Mi csak beletanultunk az internet használatába, de a gyerekeink már úgy nőnek fel, hogy ismerik. Ezzel együtt kell élnünk. Amikor a huszadik században elterjedt a televízió, valószínűleg sokan ugyanazt gondolták, mint ma az internet kapcsán. Azt hitték, hogy mindenki a tévé előtt fog ülni, és, bár vannak emberek, akiknek ez egy fontos életkitöltő eszköz volt, előbb-utóbb a társadalom és a kommunikációnk részévé vált.

Ezek szerint helytelen azt gondolni, hogy a mai kamaszoknak már nincs igényük a személyes kommunikációra?

Általánosítani semmi esetre nem szerencsés. Én úgy látom, hogy ők is ugyanúgy járnak társaságba, persze aki folyamatosan a neten lóg, az kevésbé keresi a személyes érintkezés lehetőségét. Kétségtelen, hogy könnyű rászokni az internetre, hiszen ha a buszmegállóban van 30 üres másodpercünk, rögtön előkapjuk a telefonunkat. Lehet, hogy ezt az időt tölthetnénk mással is, de így olyan információhoz is hozzájuthatunk, amire éppen akkor szükségünk van. Az előadásban iróniával kezeljük az cyber-világot. Bár sok digitális vetítési technikát használunk, bizonyos jeleneteknél nagyon is élővé tesszük az internetet. Az emotikonokat párnák formájában fogják a szereplők egymáshoz vágni. Ezzel az iróniával lehet kifejezni, hogy ennek a kommunikációnak vannak gyengeségei is. Mi például már nem is értjük, hogy miért küld valaki padlizsánt a másiknak, de minden bizonnyal ennek is van jelentése. Ha így világítunk rá a problémakörre, a néző kevésbé fogja érezni a pedagógus feltartott mutatóujját az előadás alatt. Ez a történet a párbeszédre teremt lehetőséget, és nem feltétlenül egyetlen igazságot akar megfogalmazni.

Kik a szereplők?

A két főhős először egy chat-szobában „találkozik” egymással, de a végén személyesen is. Ha nem lenne az internet, ők pedig nem tudnák olyan jól használni, akkor soha nem ismerkedtek volna meg, mert mindketten rendelkeznek olyan tulajdonságokkal is, amik az előítéletek miatt kizárnák a találkozásukat. Valójában két előadásról van szó, hiszen amikor a nézők megérkeznek a színházba, egy véletlenszerű sorsolással két irányba indulnak majd tovább. A közönség egy része az egyik, másik része a másik történetet nézi meg. Az előadás vége felé a két tér egybenyílik, és a főszereplőink ekkor találkoznak egymással személyesen.

Ha valaki mindkettejük történetét meg akarja ismerni, kétszer meg kell néznie az előadást?

Igen, de a darab dramaturgiája lehetővé teszi, hogy úgy is kiderüljön az igazság, ha valaki csak az egyik történetet látja. Az egyik főhős egy siket lány, aki a valóságban borzasztóan gátlásos, az interneten viszont mindenkivel egyenrangúan tud kommunikálni, hiszen ott nem derül fény a fogyatékosságára. A másik egy menekült fiú, aki éppen Európába próbál eljutni. Ez az, amit ő nem kommunikál, és csak azok tudják meg, akik az ő történetét nézik.

A migráns-kérdésről hogyan lehet beszélni egy ifjúsági előadásban?

Jelenleg Magyarországon meglehetősen egyoldalúan van ez a probléma bemutatva, és az emberi vonatkozásokról nagyon kevés szó esik. A politikai-társadalmi összefüggéseiről csak egy bizonyos cél érdekében kommunikálnak. A menekültválság ideje alatt több ezer kiskorú érkezett Magyarországra felnőtt felügyelet nélkül, és róluk soha semmilyen híradó nem számolt be. Őket a fóti gyermektáborban szállásolták el és foglalkoztak velük. A történetet egy meseszerű játékba ágyaztuk be. A menekült fiú egy vándor, aki szerencsét próbál a világban, hogy megtalálja a párját – ebben az esetben egy siket lányt. Az irónia is fontos, így feltűnnek olyan fura figurák, mint a vándor kísérője, egy wifi-ember, aki a folyamatos internetért felel. A játékosság mögött pedig ott van az emberi sors. A fiatalok ugyanúgy érzik ennek a súlyát, tudják, hogy ez egy olyan probléma, amivel a felnőttek ma sokat foglalkoznak, mi pedig abban tudunk segíteni, hogy ne céltábláknak tekintsék ezeket az embereket.

Miről szól a Platform Shift+ nemzetközi együttműködés?

Ez egy tíz országot érintő, négy éven át tartó együttműködés, aminek az a célja, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek a digitális környezetünk hatásait vizsgálja a fiatalok életében. Az együttműködő országok olykor ötleteket cserélnek, így ebben az előadásban is vannak olyan ötletek, amiket egy angol és egy német színházzal cseréltünk. Minden résztvevő színház június közepén egy budapesti fesztiválon mutatja majd be előadását.

Az interjú január 28-án a Trend FM Kultúrpart c. műsorában hangzott el.