Komolyan ki kell vágni a fát kertben, mert idegesíti a tulajt a reggeli csiripelés?
Annyira városi gyerek vagyok annyira városi szülőkkel, hogy életem első jó pár évéből csak kettő illusztris állatot tudok említeni: az egyik a döglött galamb volt az Iparművészeti Múzeum előtti kapcsolódobozok között, ami ugyan csak pár napig lehetett ott, végleg beleégett a retinámba a szivárványszínű tollaival, a másik pedig a valahonnan szerzett, szintén halott fácánkakas, amit nagyanyám a lichthofba akasztott ki, én meg pont ráláttam a fürdőszoba ablakából. Szintén rövid ideig lógott csak ott, de megjegyeztem.
Ezek után hosszú éveket kellett várnom arra, hogy ismét közelebb kerüljek egy állathoz, amire végül a kisföldalattin került sor, és a mai napig megvan a nyoma, hogy a lelkes közeledésemre kevésbé lelkesen reagált az a riadt tacskókölyök, de bátor voltam, és nem sírtam. Aztán otthon elmesélték, hogy arra ugyan már nem emlékezhetek, de egyszer, pár hónapos koromban egy denevér is tiszteletét tette a kiságyamnál, amire anyám csak riadtan, apám pedig mérnöki precizitással átszőtt támadással reagált.
Kész csoda, hogy valahogy mégis sikerült egyáltalán megtanulnom, mi az, hogy kutya, macska, madár, hüllő és társaik, javarészt a természetbúvár könyveknek és ismeretterjesztő csatornáknak köszönhetően, de igencsak meg kell erőltetnem magam, ha olyan emlékeket szeretnék felidézni, amikor valóban testközelbe kerültem állatokkal. Az állatkert meg a vadaspark persze nem játszik. Egy városi gyereknek vagy felnőttnek tehát igencsak sok energia-befektetésébe kerül, hogy valóban találkozzon állatokkal, hacsak nem tart otthon ilyet vagy olyat, de mindenből tartani egyet viszonylag nagy helyet igényel. Egy gyerek viszont, függetlenül attól, hol nő fel, bolondul mindenért, ami szőrös, tollas vagy pikkelyes, és ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni. Csak a városban és a nagyobb, ember lakta településeken egész egyszerűen esélye sincs találkozni velük.
Ismerek elég embert, aki ki tudja jelenteni, hogy ő nem szereti az állatokat. És az a vicces ebben, hogy megteheti, hogy nem szereti az állatokat, hiszen hol és miért találkozna velük a hentesen kívül? Ha valaki nem tart otthon állatot, akkor annyi kapcsolata van az állatvilággal, hogy esetenként megsüti vagy kirántja őket, próbálja elkerülni, hogy nyakon szarják az ereszről, illetve különféle kémiai vegyületekkel tartja őket távol otthontól, ágytól, kamrától. Nem akkora kunszt egy, az állatvilággal minél kevesebb pontban érintkező életteret fenntartani, ami valahol mélyen el tud borzasztani, ha nagyon rápörgök. Illetve megijeszt.
Hol vannak az állatok? Hova tüntettük, száműztük, szorítottuk őket nagy gondosan? Mit esznek, hol alszanak, hányan vannak egyáltalán? Tényleg annyira meg kell ütköznünk azon, ha pár kalandos kedvű vaddisznó tesz egy csillagtúrát Budapesten? Ha egy éhes róka szétkapja a szelektívet a kertvárosban? Tényleg akkora gond, hogy a galambok leülnek a párkányokra, hogy mindenhova tüskéket kell telepíteni? Komolyan ki kell vágni a fát kertben, mert idegesíti a tulajt a reggeli csiripelés? És a műfaj csúcsa: tényleg mérgezett meg szegekkel kivert húsdarabokat kell szétdobálni az utcán, hogy lehetőleg minél több macska dögöljön bele?
Aztán fogjuk a lelkiismeretünket, megsimogatjuk egy kicsit a buksiját, és veszünk egy fajtatiszta kutyát valami pöpec kennelből, és egyetlen adás-vétellel ismét állatbaráttá avanzsálunk. A kevésbé radikális persze beéri egy akváriummal. Egy hörcsöggel, egy papagájjal, hüllővel vagy egy nagy, szőrös rovarral, de a pecsét, a felmentés már megvan: hiszen én állatbarát vagyok.
Akkor és addig, ameddig az állat alkalmazkodik hozzám, de a természet burjánzásából és irányíthatatlanságából köszönöm, nem kérek. Micsoda felnőtt gondolkodás, micsoda felelősségteljes hozzáállás.
És azon még el sem gondolkodtam, hogy hova lesznek a növények?
