Ugyan Stohl Andrásból nem lesz mártír, de ő is az események áldozatává válik.
Bárhol és bármikor történhetnének az Arthur Miller világhírű drámája, A salemi boszorkányok alapján írt Istenítélet hátborzongató jelenetei. A szándékoltan teljesen jellegtelen, sima díszlet és a rongyolt, mocskos ruhák kifejezőbbek minden szónál. A Salem utcáin végigfutó tömeghisztéria, érdekvezéreltség és bigott vallásosság gyorsabban terjed a legfürgébb influenzajárványnál is, és elpusztít mindent. Nincsenek hősök, nincs mártíromság, se remény egy jobb világra.
Látszólag könnyű dolga van annak, aki a Mohácsi-testvérek által (át)fordított, Mohácsi János által rendezett előadásra ül be. Legyen szó fővárosi vagy vidéki színházi együttműködésről, az általuk színpadra álmodott műveknek számtalan parallel tulajdonsága van. Szeretnek nagy szereplőgárdával dolgozni, előszeretettel átírják, aktualizálják a darabokat, nem hagyják ki az alapműben rejlő humorfaktorok felduzzasztását, de gyakran maguk helyeznek el humoraknákat a szövegbe. Munkáikban a felsorolt megegyező jegyek mellett mindig hangsúlyos a régi alkotótárs, Kovács Márton által szerzett zene is. Nincs ez máshogy a Vígszínházban futó Istenítéletnél sem.
A gyarmati Amerika Massachusetts állambeli Salem városában gyülekeznek a baljós előjelek. A puritánok lakta település apraja-nagyja kisereglik a lépcsőzetes térre, ahonnan jól szemügyre vehető Parris tiszteletes egyetlen leánya, az ájultan földön fekvő Betty, akit csak egy rongy takar. A fiatal lányról azt pusmogják, megszállta az ördög, egyesek még azt is látni vélték, hogy átröppent az egyik ház csűrje fölött. A feldühödött tömeg boszorkánysággal vádolja meg az eszméletlen lány barátnőit is, köztük a főkolompos Abigail Williamset is. A drámát nem más, mint a megkeseredett, hatalmát féltő pap generálta: a bűnben járó lányokat előző éjjel ő látta meg az erdőben. Szinte már maguk a kamaszlányok sem tudják, hogy mit követtek el, annyira belezavarodnak hazugságaikba. Meg amúgy is, Salem népének vakgyűlöletétől tartva kénytelenek átrajzolni az eseményeket. Az Istenítélet első felvonása erős hanghatásokkal teletűzdelt tébollyal kezdődik. A szinte rongyokba csavart alakok fel-alá rohangálnak, totális hisztéria és rettegés uralkodott el rajtuk, félnek és félelmet gerjesztenek, ok nélkül vádaskodnak, s egymást győzik meg baromságaikról. Kőkemény kritikája lehetne ez a sötét középkornak, ha éppenséggel az eredeti történet nem később játszódna. A cselekmény idejére, konkrét helyszínére utaló jelek nélkül Mohácsiék drámájának üzenete még rettenetesebb.
A túlságosan intenzív és kelleténél hosszabbnak érzett nyitójelenetet John Proctor megjelenésével realizálódik. A hosszú gyalogutat megtett farmer a legelső pillanattól magán viseli a hős attribútumait. Érkezésekor megfagy körülötte a levegő, a szemtelen tinikből zavart, félelmet és tiszteletet vált ki. Miután a csitrik elszélednek, ketten maradnak a csinos Abigaillel a boszorkánysággal vádolt Betty felett. Drámai párbeszédjükből kiderül, az Arthur Miller által döbbenetesen szépre írt lány egykor a Proctor-ház szolgálatában állt, de mivel összeszűrte a levet a házas férfival, kiebrudalták. A két egykori szerető lefojtott érzelmeinek ütközése kivételes pillanata az Istenítéletnek. Mikor belátja, hogy Proctor nem lesz az övé, Abigail elindítja a rágalmazási hadjáratot. Elég csak ráböknie valakire Salemből, máris viszik a bíróság elé, égbekiáltó bűnöket – ördöggel való cinkosságot – varrva nyakába. Bugyutaságuktól vezérelt, unaloműzött barátnői mindenben követik, talán nem is sejtve, hogy milyen hatalmuk van mások felett. Ha már egyszer beleásták magukat valami szörnyűségbe, onnan nincs kiút a salemi lányok számára. Csak mélyebbre és mélyebbre lehet süllyedni az aljasság, a hazugság pöcegödrében. Kiváló jelenete a második felvonásnak, amikor Proctorék szolgálóját, a gyermeteg Mary Warrent (Péter Kata erős alakításában) hallgatja ki a bíróság. Hiába a lány jó szándéka, a két falubéli öreg elszántsága és Proctor nemes érzelme, a hirtelenjében felállított törvényszéket nem lehet meggyőzni arról, amiről nem hagyja magát meggyőzni. A háttérben meghúzódó lánycsapat Abigail vezetésével még arra a disznóságra is képes, hogy meghazudtolja Maryt. Hogy szavuknak nyomatékot adjanak, véresen komolyan eljátszanak egy látomást, amelyben állításuk szerint rettenetes, nagy madárként kísérti meg őket a mellettük álló Mary. Salem népe maradéktalanul hisz a lányoknak. Nem azt látják, amit a szemük érzékel, hanem azt, amit látni akarnak.
A Vígszínházban az első évadját töltő Szilágyi Csenge által megformált Abigail olyan fúria, aki már a történet elején meggyőz minket végtelen képmutatásáról, gonoszságáról. Ha kell, kiszolgáltatott szerelmes, de ha érdeke úgy kívánja, képes bemocskolni bárkit. Hogy miért manipulálja ennyire környezetet, nem tudjuk. Bocsáthatatlan tette több mint bosszú. Ez a frusztrált, álnok nő attól sem riad vissza, hogy teljesen kikelve magából megkísértést színleljen, vagy hogy széthúzza formás melleit fedő ruháját. Mondani sem kell, amikor felmerül ellene a gyanú, sértettebb, mint bárki más. Látszik, hogy rokona a lelkipásztornak, akit Hegedűs D. Géza magát istenfélő, csak a közösségért élő papként mutat be, holott valójában haszonleső, vádaskodó harácsoló. Vérlázító, ahogyan igyekszik a törvényszék elől elkenni még azt is, amit saját szemével látott. Amikor kérdezik, zavartan beszél össze-vissza, egyértelmű választ nem ad. Ez a megtévedt alak jól példázza a bibliai parabolát, sőt más szemébe nem meglátja, hanem belelátja a szálkát. Meghunyászkodásával, az események eltussolásával és az álszentséggel, amivel nyája fölött bíráskodik, a tiszteletes a mindenkori rossz politikus. Csakhogy Parris néhány kiszólásával, megnyilvánulásával túlzásba is esik, a burleszkbe hajló jelleg erősen kilóg az egységes koncepcióból. (Mohácsiék, akik minden korábbi művüknél komolyabban vették magukat, csak Karácsonyi Zoltánnal szúrtak ki: az által játszott Herrick olyan, mintha egy másik darabból csöppent volna ide. Vígjátéki attitűdje, idétlen és a helyzethez nem illő viccei bosszantóak, mintsem humorosak.)
A tömeghisztériában ott lapul Salem gazdag földesura és hét gyerekét elvesztő felesége (Gadó Béla és Igó Éva), akik a maguk egyszerűségében szinte azt sem tudják, minek és miért tapsolnak. Az agyafúrt Putnam mindig saját érdekét nézi; a lányok magánakciója kapóra is jön földszerzési kísérletéhez. Csak egy a célja: még többet harácsolni. Ha nem megy máshogy, karaktergyilkossággal. A Lukács Sándor által játszott orvos képtelen gyógyítani, de értelmetlen pufogása, hatalomnak benyaló helyeslése, szánalmas ostobasága mégis hitelt ad a tömeg számára. Miller drámája a második felvonásban csúcsra járatja a hangsúlyos karakterek árnyalását. Az eredendően jó, mélyen hívő Hale lelkész Hevér Gábor szépen felépített játékában összetett jelenség: hiszi, hogy képes kiűzni az ördögöt a megszállt testből, bízik az igazságszolgáltatás realitásában. Azért egy adott ponton belátja, hogy elvei megcsalták, felismeri, hogy egy korrupciós perhez hasonló bűntetthez asszisztált. Hiába van hatalma, kevés ahhoz, hogy szembe szálljon a Fesztbaum Béla által megjelenített alkormányzó kérlelhetetlen, megmásíthatatlan ítéletével és Parris tiszteletes csalhatatlanságával.
A főszereplő Proctor, Stohl András, cseppet sem vágyik hős lenni. Ha tehetné, maradna az a falutól távol élő, egyenes gerincű ember, aki eddig volt. Csakhogy belekeverték őt is a botrányba, így ha mártír nem is, de fájdalmas áldozata lesz az eseményeknek. A legmagasabb fokú humanizmusról, becsületről szól a darab záró jelenete, amelyben a férfinak lenne lehetősége arra, hogy megmentse életét, de számára elfogadhatatlan a hamis vallomás. A jóságos öreg Rebecca (Kútvölgyi Erzsébet) és a terhes feleség (Herczeg Adrienn) már nem tudnak mit tenni a vesztőhelyen. Maguk is meghurcoltak.
A boszorkányüldözés történetéhez tökéletesen idomulnak a néhol zsoltárénekszerű dalok és az erőteljes dobszó. Remete Kriszta rongyolt, mocskos ruhái is jelképesek. Az ártatlanok elkopott, sártól piszkos gúnyában téblábolnak, a nagyurak pedig elegáns kabátban pöffeszkednek. Habár ezek is hozzájárulnak a sikerhez, a darab igazi erejét a dinamikus és mélyen elgondolkodtató cselekmény, illetve a színészi gárda nyújtja. Mohácsiék Istenítélet című előadása alatt úgy száll el a három óra negyvenöt perc, mint egy kismadár. A döcögős nyitójelenet után az események annyira felpörögnek, hogy a végén már csak némán ülünk, és fásultan nézünk magunk elé.
