Egy nagy, fekete örömforrással szolgál nekünk a Junior Boys, épp, mikor már majdnem elfelejtettük, mennyire izgalmas tud lenni a páros.

A Junior Boys-lemezek egyik fő sajátossága, hogy először borzasztóan unalmasak. Emlékszem arra a nyárra, amikor párhuzamosan ismerkedtem a Last Exittel és a So This Is Goodbye-jal, így emlékszem arra is, hogy a harmincvalahányadik hallgatás, a nagyon sok hiszti és keringő ütem után a rendszer kezdett úgy összeállni, mint az univerzum, és lett olyan szép és komplex, mint, hm, az univerzum. Nincs ez másként a Big Black Coattal sem, ami szerencsére az életmű élvezetesebb feléhez csapódik, amit 5 évvel a legutolsó és 10-zel a legutolsó igazán jó album után én ugyanúgy nem gondoltam volna, mint azt, hogy egyszer élvezni fogom a gyömbért meg az N.W.A.-t. És bár ez utóbbi kettőt sokszor unom, a lemezt még mindig szívesen rakom be. A szofisztikált, feminin tónust határozott alapokkal talán senki sem fűzi össze ilyen páratlanul manapság, a kicsit klubosabb és életlenebb kitérők után ez újra bizonyításra került: a C’Mon Baby leheletfinom eufóriájától a címadó szerzemény precíz és elegáns diszkójáig ismét az a vonal húzódik végig, amit a pályája elején vett fel a csapat, így duplán pazar biztató jeleket hallani egy olyan zenekartól, amit már félig-meddig eltemettünk magunkban, főleg egy olyan korban, amikor tényleg vadászni kell az igazán jó albumokat.

84%