Az ArtMan előadásai olyan kommunikációs csatornákat tudnak megnyitni, amelyet akár a mozgásukban, akár a beszédükben akadályozottak is fel tudnak használni ahhoz, hogy beszámoljanak a világról.
A Trafó már évek óta otthont ad az ArtMan előadásainak, amelyek nézőkben sosem szenvednek hiányt – ami egyáltalán nem meglepő, tekintettel arra, hogy az előadók viszonylag ritkán osztják meg ekkora közönséggel az alkotásaikat.
Az ArtMan előadássorozata ugyanis kifejezetten a vegyes képességű előadók és alkotók munkáit mutatja be, ám idén annyi változtatással, hogy a különböző terápiás csoportok olyan művészeket kerestek, akik tudtak kapcsolódni a meglévő alapanyaghoz – vagyis azokhoz az elemekhez, gondolatokhoz és érzésekhez, amelyeket a művészetterápiás foglalkozásokon résztvevők megfogalmaztak.
Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület munkássága igen szerteágazó és összetett, amely során oktatási, művészeti és terápiás programok létrehozásával segíti a különböző fogyatékossággal élő emberek társadalmi felzárkóztatását, elősegítik a fogyatékos emberek testi és lelki állapotának javulását, és felhívják a figyelmet azokra az értékekre, amelyeket ezek az emberek a társadalomnak nyújtani tudnak.
A tánc, a mozgás, az ének és a zene egy olyan kommunikációs csatornát tud megnyitni, amelyet akár a mozgásukban, akár a beszédükben akadályozottak is fel tudnak használni ahhoz, hogy beszámoljanak arról a bonyolult és ismeretlen világról, amely bennük él – és amit csak kellő figyelemmel és türelemmel tud felfedezni az, aki ezeket az akadályokat nem ismeri és nem ismerheti.
Az a komplex mozgás- és táncterápia, amelyet az egyesület a fogyatékkal élőknek nyújt, és amelyet Bóta Ildikó mozgásterapeuta kezdeményezett, nem csak közelebb tudja hozni az embereket egymáshoz, hanem egy olyan tükröt is tud tartani az ép emberek elé, amelynek fókuszpontjában az egymással való viszony és az egymás közötti kommunikáció áll. Hiszen minden embernek megvan a saját nyelve, nyelvezete és értelmezési sémája, akár ép, akár nem – az értő figyelem és empatikusság tehát a hétköznapok elengedhetetlen része, bármivel foglalkozunk.
Többek között ezért van szükség a hasonló estekre és előadásokra, másrészt azért, mert az előadók (épek és akadályozottak egyaránt) egy olyan nyilvános térbe viszik ki hosszú évek kemény munkáját, amely helyszínt és alkalmat teremthet egy teljesen más szintű kapcsolatnak – a szereplés és önmaguk megmutatása pedig közelebb viheti őket a személyes kiteljesedés felé.
A no PARA előadás (amelyet látássérülteknek is akadálymentesítettek) három darabján keresztül olyan világokba vezette a nézőket, amik önmagukban is teljes létjogosultságot élveznek, és amelyeknek egyáltalán nem az a leghangsúlyosabb része, hogy előadóik vegyes képességűek – sőt, az volt az érzésem, hogy ez még korántsem a maximum, amit nyújtani tudnak. A sok munka és a szakértelem, amit az előadásokba fektettek, teljesen nyilvánvaló – de abban is biztos vagyok, hogy még rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik ezekben az emberekben és előadásokban.
Mindhárom darab tisztán, egyszerűen és felesleges sallangok nélkül nyúlt a feldolgozott témához, és szépen kapcsolódtak is egymáshoz – a minimális díszlet és jelmezek egy egyszerű, de jól érzékelhető keretbe foglalták a szereplőket. Az ép előadók pedig óvatos jelenlétükkel teljesen egyenrangú partnerként voltak jelen a színpadon, és egy közös alkotási folyamat részeseiként, amiben nem voltak alá- vagy fölérendelő viszonyok. Ez a fajta könnyedség az egész estét áthatotta: és teljesen jogosan távozhatott azzal a gondolattal a néző, hogy ha azt akarom, hogy megértsenek, akkor én is fektessek energiát abba, hogy megértsek másokat.
ArtMan Vol.4. – no PARA
GYULAVÁRI Ági: Távolról áttetsző [Transparent from a distance]
JOBBÁGY Bernadett: SEJTelem [Intuition within cells]
MÉSZÖLY Andrea: Beszélj rólam! [Speak about me!]
Az előadás a Trafó smART! XTRA programsorozatának része.