Ő az aki már mindent megélt, kivéve azt, hogy a Queens Of The Stone Age énekesével készítsen lemezt. Idén azonban ezt is letudta.

Bowie és Lemmy elesésével már csak egy ember marad a gyertyát két végén égetők közül, és ha azt nézzük, hogy Keith Richards művészileg már nem számít számottevőnek, Ozzy pedig valószínűleg pislogni sem tud külső segítség nélkül, végképp Iggy Pop marad az utolsó elpusztíthatatlan. Fizikai frissességéről már mi is meggyőződhettünk, 2016-os albumával pedig esztétikailag is törleszt, mégpedig a hető legrutinmentesebb módon. Jazz-feldolgozások és Sum 41-kollaborációk után ugyanis impozáns karámot terelt össze a Queens Of The Stone Age, az Arctic Monkyes és a The Dead Weather tagjaiból, a brigád pedig (legalábbis egy 70 éves véredényhez képest) szokatlanul erős, sötét art-blues korongot tapasztott össze a közreműködők füstösebb elemeit kivonatolva. Iggy Bowie-val elkészített berlini lemezein kívül nem sokat szokás szólókarriere klasszikusai között emlegetni, pont ezért jó, hogy a Post Pop Depression rímel a ’77-ben kétszer is tökéletesen eltalált hangulatra: egyszerre kemény és művészien kivitelezett, változatosan ritmusolt/hangszerelt, elegánsan dallamos párlatot kapunk, aminek ízeit, bár sokszor eltérő irányba tartanak, mégis szoros esszencia kapcsolja össze. Van itt hátborzongató gitár és friss elektronika, vonóskíséret és diszkó négynegyed, westernek forrósága és a német főváros nyomasztó kreativitása. Mindez pedig van olyan pompás, hogy ne csak Iggy Pop-rajongók élvezhessék, hiszen én sem vagyok az.

81%