Épp itt az ideje, hogy valami igazán lehengerlő szemétről írjak. Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma. Aki szereti a fergetegesen ostoba akciófilmeket, ki ne hagyja!
Egyfelől ugye az van, hogy nosztalgiázásnak se semmi egy ilyen, s nem is olyan könnyű ám az efféle mozgóképes időgépet ügyesen üzemeltetni: bátorság kell hozzá, meg bevállalós személyzet, akik nem csak hasonlóan, hanem pontosan úgy képesek beszállni a xenofób, rasszista, felszabadultan vérengzős mókagyárba, mint ahogy mondjuk 1985-ben tette a mára (lassan azért megfáradt) mémkirállyá avanzsált Chuck Norris: aknavetővel, bicskával és ujjatlan farmeringben, a felső zsebben azzal a bámulatos felsőbbrendűséggel. Három éve a Támadás a Fehér Ház ellen is azért volt a bűnös élvezetek netovábbja, mert ruházatilag ugyan elegánsabb cuccot vérzett össze az eksönhíró, de pont olyan volt ő is, mint azoknak a filmeknek a túlélő igazságosztói, melyeket kéjes örömmel vettünk le a videótékák polcairól évtizedekkel ezelőtt. Semmi agymunka, semmi fájdalom – időnként mindenkinek kell egy kis áramszünet, hisz mily bűnös élvezet tud lenni a színes sötétséget bámulni!
Mike Banning (Gerard Butler), aki ugye az amerikai elnök (Aaron Eckhart) legkedvesebb testőre, a lehető legprimkóbb hagyományoknak megfelelően rakott rendet az első részben. Akkor még Washingtonban maradt, most viszont Londonban van nagy baj – akkora, hogy számos világvezető meghal belé, s romba dől a fél város. De sebaj, ott van még a másik fele, ahol Banning autóval, gyalog, meg mindenhogyan pöröghet, oldalán a barátként is tisztelt fővezérrel, s felelősségének megfelelően lőfegyverrel, pusztakézzel, meg egyéb kreatív eszközökkel küldi át a terroristákat a túlvilágra. Akik, mármint a terroristák mindenféle repedésből ugranak elő, ott vannak mindenhol, de szerencsére hősünknek az extrém körülményekre való tekintettel minden meg van engedve. Ő ki is használja határtalan lehetőségeit, s káromkodik (azaz indokolatlan gyakorisággal bazdmegel), közben fejbe, mellbe, mindenhova rúg, üt és lő, közelről és távolról - fittyet hányva a gravitációra, a politikai és a morális korrektségre. Elvégre Banning egy AMERIKAI, egy elpusztíthatatlan nemzet harcosa, aki a végén jól meg is mondja az arab terroristának, az a ti bajotok, hogy azt hiszitek, minket el tudtok tüntetni a Föld színéről. Hát pedig nem, és most te jól haljál meg. És meg is öli persze.
Igen, igen, van a butaságnak az a foka, ami megcsinálja a napunkat, s nem is azért, mert nyilván mindenkiben lakik egy kis John McClane-be oltott szellemi Chuck Norris, csak aztán jó esetben győzedelmeskedik felette az átlagemberi szív és józanész, hanem inkább azért, mert pontosan tudjuk, hogy elég sokan vannak a planétán, akik meg nem győzik le sehogy, hanem tényleg azt gondolják helyesnek, amit ebben a filmben láthatunk: hogy az teljesen oké, ahogy drónokkal gyilkolunk a világ másik végében barom terroristákat és nyilván ártatlanokat is, mert ha nem tennénk, ezek akkor is idejönnének minket megölni, a mi ártatlanjainkat, s akkor már nem segíthetne nekünk majdnem senki. Csak mondjuk egy Mike Banning, akinek csillog a szeme, amikor elvágja a gazember torkát, s nem is érzi ezt problémának, hiszen ostrom van, az amerikai elnököt ki kell menekíteni, ami eleve jó indok a férgese pusztítására. Innen nézve ez a film nem is fikció, hanem a fejekben is létező félelmetes valóság. De tényleg az a jó, hogy a moziban ki lehet legalább röhögni.
Szóval, nem is az erőszak meg a csúnya beszéd miatt korhatáros a Támadás a Fehér Ház ellen 2 – London ostroma (egyszerűen nem tudom mosolygás nélkül leírni ezt az őszinte magyar címet), hanem azért, mert valóban annyira vállalja, hogy ő ilyen, s annyira természetesen csinálnak magukból totális hülyét benne Oscar-díjas és aranyszoborra jelölt nagyszerű színészek, hogy ugyan bizonyos érettséggel tényleg mocskosul szórakoztató tud lenni – de csak úgy. Mert kockázatmentesen élvezni egy ilyen trashfilmet, csak akkor lehetünk képesek, ha legalább annyira megijedünk tőle, mint amennyire vállaljuk, hogy néha jó ilyeneket nézni. Komolyan mondom, én legszívesebben megtapsoltam volna a végén a stáblistát, hogy barátaim, ez igen, 2016-ban, amikor azok történnek a világban, amik történnek, ennyire felszabadultan fullba és zsánerszerűen nyomni az idiótát, az már valami, az már szinte rock and roll. Hisz nem árt időről-időre, mondhatni átlátható rendszerességgel, ebben a formában és stílusban is látni a nagyvásznon, mennyire szánalmas tud lenni az ember.
Tiszta kabaré. Nevetve sírós.
