Santigold aktuális albuma egy dollárba sem kerül, de vajon többet ér a milliomos popsztárok kémcsőben érlelt lemezeinél?

A világ immunis a sekélyességtől és pénzkeresési szándéktól mentes profi popra, legalábbis Santi White harmadik lemeze alapján erre következtethetünk. Az újabb négy év után kiadott 99¢ ugyanis bántóan lelombozó egykedvűségre talált mind a kritikai, mind pedig a kereskedelmi centik tekintetében, pedig, akárcsak szuper első és második lemeze, aktuális anyaga is kifogástalan, slágert slágerre hajigáló new wave popból áll. Talán ott botlik el az egész, hogy a zenén kívül jól elkülönített értékeket nem közvetít Santigold: se nem annyira áramvonalas, mint Taylor Swift, se nem annyira emancipált, mint Grimes, a B-kategóriás M.I.A. jelzőt hosszú évek alatt sem sikerült teljesen levetkőznie, a mainstream szabályaihoz képest pedig csigalassú tempóban dolgozik. Perszónája így nem kerül előtérbe, a trendek pedig többször is leelőzték, ebből pedig okkal következtethetünk arra, hogy tényleg kedvtelésből muzsikál. Amivel semmi probléma nincs, amíg ilyen szórakoztatóan teszi: talán minden korábbinál lineárisabb és élvezhetőbb gyűjteményt szállított idén, aminek virulens és organikus atmoszférája kifogástalan - a TV On The Radio, a Vampire Weekend vagy a Yeah Yeah Yeahs (egykori) tagjait csatasorba állító produceri-dalszerzői gárda is jól jelzi White arányérzékét és kapcsolati tőkéjét. Szóval bőven lenne ebben potenciál a szélesebb közönség számára is, főleg az olyan napfényes, élettel teli szerzeményekben, mint a Can’t Get Enough Of Myself vagy a Who I Thought You Were, és lehet jobb is, hogy nem erőlködik a művésznő, mert az összkép így, természetességében és görcsmentességében tökéletes.

86%