Jellegtelen, egyszínű zártosztályi közegbe, egymással kedélyesen elcsevegő félőrültek közé viharzik be az örök rebellis, aztán nem kímél senkit, mindent a feje tetejére állít.
Nem jó, ha az ember prekoncepciókkal megy színházba, és nem mindig szerencsés, ha történetesen olvasta a mű alapjául szolgáló regényt és szerette az abból készült filmváltozatot is. Előbbi, az amerikai Ken Kesey – részben elmegyógyászaton betegfelvigyázóként végzett munkája során szerzett tapasztalataiból inspirált – 1962-ben megjelent regénye, a Száll a kakukk fészkére legalább hat-hét különböző kiadásban jött velem szembe aktív olvasó korom kezdetétől fogva, de nyilvánvalóan ennél több kiadást ért meg. A világhírnév, amelyet a mű jelentett a szerző számára, nem érdemtelenül érkezett: a regény a 20. századi amerikai próza egyik kiváló alkotása, amely minden korban aktuális problémákkal foglalkozik. Már közhelyszámba megy, hogy a befogadók általában elégedetlenek a filmes adaptációk miatt, meg ugye, tudjuk, egy mű csak egy közegben találhatja meg a saját kifejeződési formáját. Számomra Milos Forman azonos című filmváltozata mégis nagyobb élmény volt a könyvnél, többször láttam is a filmet.
Amikor beültök a Belvárosi Színház nézőterére, amelyet csőkordon választ el a színpadi eseményektől, mégis igyekszem minden elvárásomtól mentesíteni magamat. Hamarosan kivillanó csupasz férfi seggeket, éppen átöltöző egyenruhás ápoltakat és barátságosnak aggályosan nevezhető gondozót találunk a kórházi viszonyokat hűen visszaadó steril térben. Nem kell igazán sok időnek eltelnie, hogy lássuk, egy intézet szűk és bútorozatlan elmeosztályán vagyunk, ahova hirtelen az a McMurphy érkezik, aki fenekestül felborítja az addigi rendet. Mert bizony, Ratched nővér az osztályt vasszigorral kormányzó, karót nyelt vénlány számára a rend és fegyelem a legalapvetőbb feltétele az eredményes munkának. Az alapszituáció tehát adott: McMurphy kontra Ratched. A színházba tartva, éppen kettejük konfliktusának ábrázolása foglalkoztatott a legerőteljesebben. Az érdekelt, vajon Szabó Kimmel Tamás és Péterfy Bori hogyan oldja meg a rá bízott – Jack Nicholson és Louis Fletcher egyaránt Oscar-díjban részesített alakítása után – nem kis feladatot.
Szabó Kimmel Tamás felbukkanása első pillanatától kezdve jól hozza a laza, káromkodó, másokra – és különösen a szabályokra – nagy ívben szaró, önző, de vélhetőleg bunkó stílusa alatt érzéseket takargató figurát. Könnyedén elhiteti, hogy ez a vagány McMurphy igazi lázadó, sőt olyan rebellis, aki nem céltalanul hőbörög, hanem azért, mert nem tűri, hogy mindenféle vacak gyógyszerrel tömjék, hogy piti szabályok értelmetlen betartásával traktálják. Csakhogy akármennyire is élvezzük közvetlenségét, éles reakcióit, mai szóhasználathoz idomított beszólásait, egy idő után Szabó Kimmel alakítását elkapja az egyoldalúság örvénye. A második felvonásban pedig az érzelmi csúcspont helyett nem kapunk mást, mint egy színészt, aki szinte úgy hozza a karaktert, mintha rutinból nyomná az egészet. Hol van az ezer meg ezer színárnyalat a színészi palettáról, amelyet a kisstílű bűnöző, nem mellesleg szerencsejáték mániás, nőbolond McMurphy jól eltalált alakja hívogatóan csábít?!
Rosszindulat nélkül elmondhatjuk, az igencsak hiányolt komplex színészi teljesítményt Péterfy Borinál sem találjuk. Amiben jó, az nem túl nagy bravúr. Egyen viseletben, hosszú lábait szabadon hagyva magassarkúban lép be a terembe, rideg és karót nyelt nőt játszik, aki tökéletes szinkronban van a környezettel, ahol dolgozik. A Zöldi Gergely által újra fordított darabban nem feltétlenül érezni zsarnokságát, még azt sem mondhatnánk, hogy gonosz. Inkább tűnik egy munkamániás, fagyos asszonynak, elhivatottan végzett munkája leghűbb szolgájának. Ha történetesen a szabályok betartása miatt ágál, nem feltétlen rosszindulatúsága állhat a háttérben, inkább csökönyössége, szűklátóköre, az általa lefektetett értékrendek szem előtt tartása. Mégis, mindazzal amit tesz, nem válhat szimpatikussá (hiszen önkényes és manipuláló), de amikor kiderül, hogy rossz álmok gyötrik, s a darab végén saját hallottjának tekinti a megölt beteget, majd színpadiasan az élettelen McMurphy mellé kuporodik az ágyra, sajnálatot (szánalmat?) érzünk iránta. Péterfy a felszínen tisztességesen teljesíti a rá bízott feladatot, de McMurphy támadásával, a sorozatos tragédiák érzelmi oldalával nem akar megbirkózni.
Habár a Száll a kakukk fészkére elsősorban kettejük párharcáról szól, a színészként is legalább annyit dolgozó rendező, Znamenák István Szalai Józseffel közösen megálmodott egyszínű, halványkékes színű díszletében ott lapulnak a kiváló mellékszereplők, akik hol a Főnéni, hol a Főrebellis pártjára állnak. Az előadás egyik színészi remekelése az ízig-vérig úriember, az éles elméjű, homokos ápolt szerepében Formán Bálint, de a gyermekded, dadogó Billy és megformálója, Dékány Barnabás vagy Jéger Zsombor és az általa életre keltett téveszmés is szerencsés egymásra találás. (Érdekesség: ők ketten váltott szereposztásban játsszák a két szerepet.)
Az Orlai Produkció előadásának fénypontjai Znamenák István ötletes elképzelései, ilyen például az idővel történő – nem is annyira szimbolikus – játszadozás, egy földjéből kifordult cserepes virág vagy a hatásos labdapattogtatás beemelése a cselekménybe, de a buli-jelenet is szépen felépített, gondolatgazdag. Hiába a sok ígéretes mozaik, a nagy egész valamiért mégsem áll össze. Még a süketnémának tartott nagydarab indián, a „Főnök” (Kocsis Pál alakítja) meglepő megszólalása, mély érzései, nem múló komplexusai is kiaknázatlanok, a darab befejezése pedig nem igazán hoz katarzist. Ez a Száll a kakukk fészkére sajnos nem képes fenntartani az érzelmi hatást, itt nem érezni a dolgok valódi tétjét, a nagy drámát. Pedig, amiről szól, az primer értelmezésként is fajsúlyos tragédia, hát még akkor, ha a mindenkori társadalomra, a sok értelmetlen korlátozásra, a kisemberek elnyomására, a valami mást akarók eltiprására gondolunk.
