Oláh Dóri generációjának egyik legtehetségesebb képviselője. A 24 éves grafikus diplomamunkáját, amely tulajdonképpen egy road-movie, most könyvben is kiadták.

Dóri 1992-ben született Magyarkanizsán, az akkori Jugoszláviában. Nem őriz számottevő háborús emlékeket, Pestet most kezdi megszokni, játszott punkzenekarokban, és a napokban megjelent első könyve is, a Rakétaiskola Darált Húsból a Symposion és Fórum kiadó gondozásában.

– Hogy kerültél Magyarországra?

– 14 évesen jöttem el Szerbiából, amikor Szegedre felvételiztem grafika szakra a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba. Négy év után érettségiztem, majd jött egy szakmai év, és innen mentem Egerbe tervezőgrafikusnak.

– Mert nem akartál Pestre jönni.

– Nagyon nem akartam Pesten lakni. Egy kisvárosban, szinte faluban nőttem fel, és Szegednek sincs nagyváros jellege. Reggelente biciklivel jártam iskolába a Tisza parton. Eger jobban tetszett, főleg az egri tanárok, akik nagyon nagy arcok, és azt mondtam, ez kell nekem, hogy ilyen emberektől tanuljak. A színvonalat nem ismertem, de olyan jó fejek voltak, hogy azt mondtam, oké, akkor Eger.

– Jó döntésnek bizonyult?

– Igen, határozottam. Többek között mert olyan mestert kaptunk - Szigeti Gábor Csongort -, aki nagyon hajtott bennünket, annyi feladatunk volt, hogy elkerülhetetlen volt a rohamos fejlődés. A főiskola alatt magánélet vagy komolyabb szórakozás nem igazán fért bele, annyi feladat volt, sőt, mellette dolgoztam is, kisebb-nagyobb grafikai melókat. Az ösztöndíjamat egészítettem ki ezzel, és otthonról nem igazán kellett pénzt kérnem. Mivel anyagilag relatíve függetlenül megvoltam, úgy voltam vele, hogy nem megyek mesterre. Egyrészt Magyarországon nincs olyan mesterképzés, amiről úgy gondolom, hogy még sokat adhatna szakmailag, másrészt meg már volt annyi felkérésem, hogy egy évig mindenképpen szüneteltetnem kellett az iskolát, hogy azok a projektek, amiket a tanulás miatt félre kellett raknom, kifussanak. És idén sem felvételiztem, mert még mindig van bőven mit csinálni.
De nincs kizárva, hogy egyszer majd…

– És itt, vagy mennél tovább?

– Nagyon mennék messzebbre, de ezt az otthoniak egyelőre nem kifejezetten támogatják, pedig 10 éve nem élek otthon. Amikor Egerben tanultam, volt, hogy fél évig nem jutottam haza, Pestről viszont viszonylag egyszerű, de nem nagyon van olyan dolog, ami megkövetelné, hogy havonta hazajárjak. Majdnem minden ideköt, leszámítva a családot és két otthoni rendezvényt.

– Mik azok?

– Az egyik a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, ami tulajdonképpen egy tehetségkutató, de sokkal inkább szól arról, hogy a szerbiai magyar diákok betekintést nyerhessenek a művészeti világba. Idén lesz a 49. ilyen rendezvény Óbecsén, ahol a döntőt tartják – szóval egy elég régi dolog, ebből is írtam a szakdolgozatomat, hogy milyen hatással van az ottani művészek életére és munkájára. Régi KMV-seket is végiginterjúvoltam, színészeket, rendezőket, újságírókat, és mindenki azt mondta, hogy ha ez nincs, akkor nem azt és nem olyan szinten csinálná, amit és ahogy most.
Középiskolás koromban kerültem bele, mint versenyző – a bátyám rángatott bele, aki annak idején verseket írt – hogy próbáljam ki. Akkor még nem is volt középiskolai szinten képzőművészeti képzés Szerbiában, ezért is mentem Szegedre – és ahányszor elindultam, valamelyik képzőművészeti kategóriában biztosan nyertem. Nem vagyok én annyira tehetséges, csak olyan szintű oktatást kaptam, ami akkor még elérhetetlen volt Vajdaságon belül.
Öt év után pedig ott ragadtam: az elmúlt három évben már szerveztem, és most, hogy lediplomáztam, megkaptam a felkérést, hogy zsűrizzek. Nem is értem, hogy kerülök olyan emberek közé, akik szakmailag letettek már valamit arra a bizonyos asztalra, de nagyon örülök neki. Sok reformot be szeretnénk vezetni, hogy abban legyen úgymond ,,oktatási célzat”: szerintem a diákok nem kapnak elég szakmai visszajelzést a képzőművészeti szekciókban. Márpedig a szakmailag tapasztaltabbak véleménye nagyon fontos, még akkor is, ha felhúzod magad rajta. Akkor legalább még keményebben dolgozol a saját elképzeléseden.
A másik rendezvény augusztus 18 és 21 között a Malomfesztivál Oromon, ami egy 1500 fős pici falu egy tájvédelmi területen, és ahova nagyon nehéz eljutni, de megéri. Idén lesz három éves a rendzvény, szóval viszonylag friss – az egész egy baráti társaság kezdeményezése. Színvonalas, barátságos, természetes nyári fesztivált szerettünk volna szervezni – egy tágabb baráti körnek, de úgy voltunk vele, hogy akkor már miért ne csináljuk nagyban, nyíltan. Az első évben pár száz ember jött, tavaly már több ezren, idén még többre számítunk.
A zenei programok a leghangsúlyosabbak, és ezek vonzzák a legnagyobb közönséget, de emellett beszélgetéseket, workshopokat, színházi programokat tervezünk, felvonultatunk környékbeli borászokat, sörfőzőket, vegakonyhát, kézműveseket. Gyerkőccel, kutyával, a szüleiddel, de űrhajóval is jöhetsz Oromra. Környezettudatos alapkoncepció, kellemes, hangulatos, barátságos társaság, meg mindenféle, amitől jó a nyár.

– A fellépők magyarok és szerbek vegyesen?

– Gyakorlatilag bárki jöhet, és próbálunk is afelé nyitni, hogy több szerb vagy balkáni zenekar lépjen fel – ez a vajdasági fesztiválokból gyakran kimarad. Nem igazán van átjárás. Mi meg már első évben is azon voltunk, hogy szerb zenekar is legyen, hogy ne korlátozzuk le magunkat arra, hogy mi magyarok vagyunk. Nagyon sok tehetséges fiatal banda van, akiket indokolatlanul nem ismernek a vajdasági vagy magyar fiatalok: ezért jó, hogy a fesztivál közönségének nagy része Magyarországról jön át, mert a határtól 20 percre van, olcsó és elég jó a zenei program, ami itt nem kapható.
Tavaly volt horvát és román fellépőnk is, mert minél több helyről szeretnénk bevonzani az embereket – tavaly már voltak külföldi vendégeink is. Egy máltai srác például látta a dizájnt, és eljött megnézni, ami nagy bók, mert én viszem az egész megjelenést és a fesztivál berendezését, dekorját. Az első évben ketten csináltuk az egyik helyi szervezővel, amink volt, abból raktunk össze valamit. Szalmabála, napraforgó, ilyenek… tavaly már tudtunk rá költeni, és most már ott tartunk, hogy egy egész csapat jelentkezett, aki idén csinálná az irányításom alatt a dekorációt.

– Mit szólnak ehhez az oromiak? Örülnek?

– Ez egy nagyon kicsi falu és hihetetlen közösség: az a hely, ahova lemehetsz, és otthagyhatod a kocsidat benne a kulccsal és letekert ablakkal. Támogat minket a lakosság, de a helyi önkormányzat is, szeretik a fiataloknak szervezett programokat. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy mi lesz akkor, ha ez kinövi magát, mert egy bolt van a faluban és két kocsma (abból az egyik azt hiszem nem is működik).

– Szerbiában van egyébként arra törekvés, hogy kulturálisan közelítsék egymáshoz a magyar és szerb lakosságot?

– Biztos van ilyen, egyébként nem is csak szerb és magyar, de román, ruszin, bosnyák, meg még jó pár nemzetiség lakik arrafelé, de én nem nagyon találkozom ilyen kezdeményezéssel. Amilyen vajdasági fesztiválok vannak, és én tudok róluk, azok magyar fiataloknak szólnak (valószínűleg ezért tudok róluk), és mostanában nem nagyon láttam olyat, hogy na akkor most így nemzetiségek közötti kapcsolatépítésként csinálnak egy közös bulit. Pedig nincs kizárva vagy kitiltva senki sehonnan, remélem.

– De van ezzel kapcsolatban hiányérzeted?

– Én nem igazán látok abban különbséget, hogy vannak a szerbek és vannak a magyarok, persze a legtöbbet így kategorizálnak. Egy fesztiválon viszont az az elsődleges, hogy milyen a zenei vagy kulturális érdeklődésed, vagy hogy mennyire vagy nyitott ilyen téren. Ez a jó Malomfesztiválon, hogy a zenekarok hozzák magukkal a közönségüket, akármilyen nemzetiségűek. Nincs kirekesztés, hogy szerbekkel, horvátokkal, bárkikkel bármilyen alapon nem barátkoznunk –
sosem láttam ezt a különbséget, mert az unokatestvéreim félig szerbek, és nekem teljesen természetes, hogy a családi események szerbül mennek, mert persze rajtam kívül minden magyar családtag beszél szerbül. Nálunk általánosban sem volt olyan, hogy magyarok meg szerbek.

– Hogy lettél grafikus?

– Gyerekkoromban sokat rajzoltam, de ezzel nem voltam egyedül – minden gyerek sokat rajzol. Főleg a kamaszlányok. Viszont az úgy volt, hogy nem ís így terveztem. Már három-négy éves koromtól tanultam angolul, és úgy voltam vele, hogy általános után Vajdaság legerősebb gimnáziumába, a Kosztolányi tehetséggondozó nyelvi gimibe megyek, kijárom angolon, aztán elmegyek az óvónőképzőbe, mert óvónő akarok lenni – teljesen jól ki volt találva az élet 14 évesen.
Nyolcadik elejéig így is volt, amikor hallottam a szegedi gimnáziumról, és mert hogy szépen rajzolok, nézzem már meg – otthon azt mondták, ha akarom, járjunk utána, úgyis sokan tanulnak odaát (értsd: Magyarországon) a környékünkről. Szegeden kiderült, hogy már csak két nap van a jelentkezési határidőből, és akkor így hirtelen döntöttem. Onnantól kezdve már nem volt kérdés, hogy akkor feküdjünk rá a rajzolásra…
…és én akkor rájöttem, hogy nagyon szeretem – egyébként ha nem szereted NAGYON, akkor nincs értelme hivatás szinten foglalkozni vele, mert minden idődet elveszi. Nem egy 8tól 5ig tartó munka, magadnak osztod be az időt, a pénzt, nincs fix fizetés, és egyedül kell boldogulnod mindennel. Csak a saját hibáidból tanulsz és mindent meg kell oldanod. Állandóan dolgozol, vagy kézzel, vagy aggyal, vagy mindkettővel.

– Van emellett arra időd, hogy magadnak rajzolj?

– Néha festek, de elég rosszul. Amúgy lehet, hogy túl sok időt fordítok olyan dolgokra, amiknek a szakmai pályafutásomhoz semmi köze – csak szakítok rájuk időt, mert megtehetem. Mondjuk kifestem a biciklim. Vagy kertészkedek. Főzök. Hm, fura érzés, ha az ember hobbija a munkája, és minden egyéb szórakozás jellegű tevékenység idő- és energiapazarlásnak tűnik. (Itt most azon gondolkodom, hogy a vízitúra határozottan nem időpazarlás, tehát lehet, hogy azt szeretem annyira, mint a rajzolást. Erről így hirtelen nem döntenék, mindenesetre a vízitúra nagyon jó dolog)

Most hál’istennek jó melóim vannak – szecessziós ajtót tervezek majd egy asztalos barátomnak, animációkat készítek a Symposiumnak, ami mindig is érdekelt, logókat, pólókat, plakátokat csinálok, ami szintén érdekes feladat, és jó vele két-három napot foglalkozni vele. Ezek után a munkák után nem kell lazítani, nem a kőkemény matek, monoton kattintgatások, hanem kreatív kihívások. Így nincs is igényem arra, hogy kikapcsoljak vagy valami teljesen mást csináljak, mert kiélhetem magam a minimál logótól a festésig mindenféle területen.

– Mi az, ami személyesen foglalkoztat vagy inspirál?

– Ez furcsa, mert most saját melón nem nagyon dolgozom, amióta kifutott a diplomamunkám, a Rakétaiskola. Ez egy naplószerű könyv, Stark Attila Kulocityjének mintájára készült. Azt szerettem, és abban bízom, hogy a Rakétaiskola is tud valami hasonlót adni másoknak. Amíg el nem készült, minden nap azzal foglalkoztam az úgynevezett szabadidőmben. Meg az úgy-nem-nevezett szabadidőmben is. Folyamatosan rajzoltam, főleg a vonaton, ezért néz ki az egész úgy, mint egy road trip, holott nem utazom állandóan, csak akkor van leginkább időm, meg nyugi.
Akkor minden inspirált. Mindent leírtam, lerajzoltam, feljegyeztem. Eleinte olyan volt, mint a dohányzás, csak buszmegállókban csinálod, mert van 10 perced és semmi dolgod. Aztán egyre többet és gyakrabban érzed hogy jól esne. Így voltam a firkálással. Amióta kész a könyv, hiába látok valami érdekeset, ritkán örökítem meg.
Talán kevésbé vagyok fogékony ezekre, vagy nem érzem szükségét annak, hogy mindent lejegyezzek, vagy ez csak egy türelmi időszak az agyamnak, hogy lenyugodjon. De egészen biztosan nem szoktam le.

– Van valami, amit még nem próbáltál ki, és nagyon szeretnéd?

– Ha három hónappal ezelőtt kérdezed, akkor azt mondom, hogy az animáció, de azóta már a szegedi egyetemnek is készítettem, szóval az már azóta is fut.
Most nem érzem úgy, hogy olyan nagyon kiadnék valamit magamból – hiszen sokkal könnyebb úgy dolgozni, hogy az ember szarul van. Most meg kifejezetten jól vagyok, és ezt lerajzolni… nyálas. Persze azért megesik, kutyák, meg villamosok, meg ilyesmi, ami tök jó, de mégse olyan… Pedig arról szól, hogy szerelmes vagyok, és boldog.
Talán a tanítás, mert a művészi oktatásokban – vagy úgy a közoktatás egészében – találok kivetnivalókat. Ezért szívesen tartanék gyerekeknek művészet jellegű foglalkozásokat, ahol minél több stílust, technikát, anyagot kipróbálhatnának, és ami nem kötelező – nem úgy, mint a rajzórák. Nem kényszeríteni kell az alkotást, hanem támogatni a gyereket, hadd csináljon, amit igazán szeretne. Legyen koszos, legyen szabad, legyen gyerek.