Ha Noel Gallagher utál egy zenekart, akkor az csakis jót jelenthet, remek példa erre az elsőlemezes DMA’s. De vajon az ausztrálok képesek-e megütni az Oasis szintjét?

A sok kockaház, susogós dzseki és baltaarc alapján az ember már azt hinné, Mike Skinner tért vissza, pedig még Anglia is nagyon messze van attól, amit a DMA’s képvisel, földrajzi értelemben legalábbis biztosan. A kulturális kapocs viszont kísértetiesen idéződik meg a feltörekvő csapat zenéjében. Ha a gyarmati időkre visszakacsintva akarjuk nagyon egyszerűen szemléltetni a dolgot, azt is mondhatjuk, hogy a Royal Headache nyafogása keveredik az Oasis és a Glasvegas himnikusságával, a frigy pedig olyan remekül sül el, hogy órákig csak a házasok történetét hallgatnánk. Kicsit suta, de nagyon őszinte, kicsit faragatlan, de nagyon szerethető három tökfej önti ki a szívét háromcsíkos Adidasokban, úgy, hogy a stadionok székei is beleremegnek: az érzelemdús, arénába való gitárrockban a tempó elefántosan komótos, a refrének bombasztikusak, a dallamok pedig olyan szívszorítóak, mint valami jól eltalált tinikori klisé. És míg a Kings Of Leonból, a U2-ból vagy a kései Oasis-ből az öntelt messianizmus ölte ki az emberközeliséget, a DMA’s-nél a két dolog azért nem zárja ki egymást, mert ők nem gondolják magukat többnek annál, mint amik: vággyal teli proligyerekeknek, akik megtanultak énekelni. Csak nehogy elkezdjenek túl sok pénzt keresni.

84%