Ki ne gondolkodott volna már el az élet, a világmindenség meg minden nagy kérdésein? S ki ne kételkedett volna az előre legyártott válaszokban? Ki az, aki gondolkodás nélkül mindig is elhitte, hogy van Isten, aki tényleg elküldte a fiát a földre kétezer évvel ezelőtt?
Szerencsére a szabad akaratunk azt is megengedi, hogy kételkedjünk Istenben vagy egy transzcendens lényben, hogy a nagy keresésben úgy tegyünk, mintha nem szorulnánk rá sem a keresésre, sem a válaszokra. A válaszokért úgyis mindenkinek saját magának kell megküzdenie, a "halál sötét völgyén" keresztül, ahogy a 23. zsoltár mondja.
Az emberrel született kételyétől azonban független a nagy mű, az, amelyik felszabadítja az embert a saját maga által létrehozott béklyókból (ezeket nevezi a Katolikus Egyház bűnnek): a megváltás műve, amely a húsvétban teljesedik ki, és amit Isten meglehetősen alaposan megtervezett.
Az Egyháznak ez az ünnepe, bár népszerűségben elbújik a bensőséges-gyertyafényes karácsony mellett, a lehető legnagyobb dolog, amit Isten művelt az emberekkel, mégpedig mindenkivel személyesen: Krisztus, aki belebújt a mi szűk emberi világunkba és az esendő testbe, valamilyen nehezen felfogható módon hordozta a világ összes fájdalmát, valamint meghalt – ezáltal lehetővé téve, hogy mi éljünk.
Kétkedjünk nyugodtan, azt nem tudjuk megúszni, hogy időről időre mi is meg ne haljunk. Nem a nagy halálra gondolok, hanem arra a sok kis halálra, amely mindenkit elér: egy váratlan pofon az élettől, egy veszteség, csalódás, szívfájdalom, vagy egy életszakasz vagy egy szeretett személy, akit el kell engedni – megszámlálhatatlan módon ér el mindannyiunkat a sok kis halál.
Miért engedi meg Isten a szenvedést, főleg az ártatlanok szenvedését? – ez például a kételkedők egyik alapkérdése, és sajnos még ma is aktuális, ha mi magunk most a saját bőrünkön nem is érezzük ezt annyira, mint azok, akik háborúban, tökéletes létbizonytalanságban vagy szeretetlenségben élnek. Pedig Isten Krisztus szenvedése és halála által éppen a szenvedésnek, a nagy halálnak és a kis haláloknak, a poklokra való alászállásoknak ad értelmet. Körbejárhatjuk százszor is, ezerszer is; kételyeink egyszer csak elérnek arra a pontra, ahol a racionalitás véget ér, s vagy hiszünk abban, hogy van értelme ennek az egész Jézus Krisztus-sztorinak, vagy marad ugyanaz az örvénylő bizonytalanság, amire eddig hasztalanul kerestük a válaszokat.
Nem véletlenül van negyven napnyi, hat hétnyi böjt húsvét előtt, amit a régiek még egészen komolyan vettek, nem csupán egészségügyi vagy jelképes önmegtartóztatásként. Az igazi böjt, s ami megelőzi a feltámadást, oly tükröt mutat s olyan ürességbe visz, amelyben lehámlik minden hétköznapi dolog és minden sallang az ember életéről, és megláthatja a lényeget. Pőrén marad, szembenéz a halállal – és aztán túléli.
Krisztus föltámadt, és nem azért, mert ez egyike volt a legnagyobb csodáinak, hanem mert ez a lényege a kereszténységnek: meghalunk a saját életünk eddigi ballépéseinek, bűneinek, hazugságainak, hogy új életünk legyen. Ő kezdte a játékot.
Aki szeretett már valakit, akit elveszített, tudja ezt.
És hogy Isten bebizonyítsa a mi konok kételyeinknek, hogy komolyan gondolta ezt a játszmát Krisztussal, már egészen régen elkezdi az előkészítő munkát. Ez az, ami a zsidók pészachjában igen világosan látszik. Egyszer voltam egy szent három napi lelkigyakorlaton – nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig – ahol nagycsütörtök estéjén a pap egy komoly pészach-vacsorát vezényelt le, melynek szertartásában ott volt minden szimbólum, minden előkép, minden magyarázat, mely a zsidók Egyiptomból való kivonulásához, a rabságból való megszabaduláshoz kapcsolódik – és a vacsora egyszer csak misébe váltott át. S ott, egyszer csak leesett, hogy ez az egész hogyan kapcsolódik össze. Az elsőszülöttek megölése. A bárány, melynek vére megment, s amelyben nem törnek csontot. A sós víz, a keserű saláta, a csont, a méz, a bor és a kovásztalan kenyér – hirtelen értelmet nyert a Biblia, mintha megláttam volna egy pillanatra a vászon színét is, nemcsak a fonákját. Húsvétot Isten igen alaposan előkészítette.
Ne gondoljuk hát, hogy az a sok kis halál, amit megélünk, hiábavaló. Mert ott van a feltámadás, ott van az új élet lehetősége benne – amiért meg kell küzdeni, mindenkinek személyesen és megúszhatatlanul, kételyektől és hittől függetlenül.
Húsvét van, sonka-, torma-, kalács- és tojásillatú húsvét, tavaszillatú, megújítú húsvét. Adja Isten, hogy merjünk kételkedni, merjünk hinni, s merjünk meghalni, mielőtt belevágunk a báránypecsenyébe.
