Egy toronyugró mutatványos, aki az adrenalinlöketért él, egyszer csak két tűz közé kerül. A fülledt délen járunk, ahol még mindig minden elképzelhető...
Tarantino le sem tagadhatná, hogy nagy rajongója Elmore Leonard prózájának. Az író Tishomingo Blues című regényéből – Leonard kedvence saját munkái közül – QT bármikor elkészíthetné következő nagy filmjét.
Leonard regényeit persze már rég felfedezték maguknak a filmesek, Quentin Taranino (Jackie Brown), Steven Soderbergh (Mint a kámfor) és Barry Sonnenfeld (Szóljatok a köpcösnek) is adaptáltak tőle, és az író is érdeklődött a film médiuma iránt, például ő volt A törvény embere című sorozat kreátora. Tarantino filmjei általában regényesebbek egy átlagos hollywoodi mozinál (a Ponyvaregénynek már a címe is erről árulkodik), az írók közül pedig egyértelműen Leonard áll hozzá legközelebb. Mindketten jobbára bűnügyi thrillerekben utaztak, csomó markáns, részletesen kidolgozott és hiteles karaktert vonultattak fel, na meg egyszerre életszerű és humoros helyzeteket, dumákat. A három éve 87 évesen elhunyt Leonard az egyik legjobb kortárs krimiíró volt, bár a krimi besorolás szinte lealacsonyító is izgalmas és feszült bűnügyi drámáira nézve.
Ha krimiként nem is, thrillerként és drámaként a Tishomingo Blues jobb, mint amit Tarantino valaha írt, főleg azért, mert van egy azonosulásra nagyon is alkalmas hőse. Egy toronyugró mutatványos, aki az adrenalinlöketért él, egyszer csak valódi izgalmakat hoz a saját fejére. Most nem ő találja meg és kontrollálja a veszélyt, hanem a veszély őt. Épp a Mississippi állambeli Tunicában dolgozik egy kaszinóban, amikor emelvényéről véletlenül meglát egy alvilági leszámolást. Annak is vannak szemtanúi, hogy ő szemtanú volt: az amerikai Délen tevékenykedő Dixie maffia gyilkosai észreveszik őt (a gyilkosság után). A gengszterek rögtön tanakodni kezdenek, hogy megöljék-e hősünket, ám őket is megzavarják: az esetet egy detroiti afro-amerikai nehézfiú is látta, aki beavatkozik, és védelmet ajánl a toronyugrónak. Aki viszont ezzel csak elodázza a veszélyt, és immár két tűz közé kerül, újdonsült pártfogójának ugyanis tervei vannak vele.
A bonyodalom Hitchcock thrillereit idézi, azok közül is a Hátsó ablakot, mivel az átlagember főhős balszerencséjére (vagy hedonizmusa okozta karmikus bűnhődésként) bűnözők játszmájába csöppen. Hősünk újonnan, egymaga érkezik a regény helyszínéül szolgáló Tunicába, senkit nem ismer, így az olvasó vele együtt fedezi fel a miliőt, a főhőssel együtt kell eligazodnunk a Mélydél ingoványában. Senkiben nem bízhatunk, nem tudjuk, mibe csöppentünk. A főhős a normalitást testesíti meg ebben az abnormális alvilágban. Nehéz átlátnia az érdekek és szövetségek hálóját, pláne azért, mert a helyszínnek jelentős történelme van. A helyiek imádják nagyszabású népünnepély keretén belül újrajátszani a polgárháborús csatákat, és persze javarészt továbbra is a rabszolgatartás-párti konföderációsokkal éreznek együtt. A helyi maffiafőnök pont Nathan Bedford Forrestnek szeret beöltözni, akiről nem csak Forrest Gump kapta a nevét, de ő volt a KKK első „nagy varázslója” is.
A főhős ráadásul pont egy olyan alakhoz csapódik, aki amúgy is felkavarja az állóvizet, régi sebeket tép fel, felszítja a környéken lappangó faji és politikai feszültséget. A bluesrajongó idegen egy fotót tart magánál, melyben fehér csőcselék pózol egy meglincselt fekete felakasztott holtteste mellett. Megmutatja ezt a fotót a helyi bandavezérnek, azt állítva, hogy az áldozat az ő dédapja, a gyilkosok egyike pedig a maffiózó felmenője. Aztán ugyanezt eljátssza egy másik helyi nagymenővel is. Ha ez még nem lenne elég, az idegen is rajongója a történelemnek és szeretne részt venni a közelgő újrajátszásban, de fekete létére nem jenkiként, hanem déliként. Senki nem tudja, hogy mit akar, de hogy készül valamire, az gyanús. Minden arra mutat, hogy a polgárháborús csata újrajátszása ezúttal több lesz egyszerű turistalátványosságnál, kivételesen nem töltetlen fegyverekkel fog lezajlani.
A hős nem csak érdekek, de ideológiák háborújában találja magát. Nem csak a ő csöppen új világba, de ő maga is változni kényszerül: toronyugróként fél lábbal a nyugdíjban van, most viszont könnyedén új életet kezdhet - gengszterként, gyilkosként vagy akár azok elől bujkálva. A fekete detroiti tökéletes antagonista, aki változásra sarkallja a főhőst, kikényszeríti a komfortzónájából. Mintha maga Lucifer kísértené, vinné bűnbe Faustot. Leonard nem csak a főhőse szemszögéből meséli a történetet, regénye több szálon fut, ami hitchcocki feszültséget teremt: nem csak sejtjük, hogy a toronyugróra mindenhonnan és mindenkor veszély les, de tudjuk is. A cselekmény ráadásul vészjóslóan robog a finálé felé, ami nem más, mint a legközelebbi polgárháborús csata újrajátszása, ahol garantáltan konfrontálódnak majd az árnyékháború seregei.
A thrilleri alaphelyzetből persze jellegzetes Leonard-féle bűntörténet kerekedik, tele feszült nagyjelenetekkel, komikusan földhözragadt gengszterekkel és fekete humorral, ami főleg a fináléban tör felszínre, amikor is a helyiek véresen komolyan veszik a polgárháborús csata újrajátszását. A regény egyetlen gyengéje a csalódást keltő zárása. Leonard lebukik, hogy csak felsrófolta a várakozásokat, de blöffölt, ahogy afro főhőse azzal a bizonyos fotóval. A könyv legjobb jelenetei mind az első felében találhatóak. De ezt a hibát is ki lehet majd javítani egy moziadaptáció alkalmával. Ami a filmváltozatot illeti, az már tervbe volt véve Don Cheadle nevével fémjelezve, de a projekt nem vált valóra. Az lenne az igazi, ha Tarantino rendezné, az afro-amerikai főszerepben Samuel L. Jacksonnal.
Elmore Leonard: Tishomingo Blues. Jaffa Kiadó, 2016. 280 oldal.
