A Müller Péter Sziámi AndFriends zenekar és Pintér Béla és Társulata közös koncertre készül. De Weöresről, Stingről, a Baltazár - és az Operettszínházról is beszélgettünk a magát csak költőnek valló 65 éves művésszel.

 Honnan jött az ötlet, hogy közösen lépjetek fel Pintér Béla Társulatával?

Egyszer fölhívtak, hogy a Titkaink című készülő darabjukban szeretnék énekelni a dalaimat, és engedélyezem-e, én pedig azt válaszoltam, hogy persze, és nagyon örülök neki. Már korábban is szerettem a Pintér-társulatot, láttam, hogy itt valami kivételesen jó „érik”, és mikor megnéztem a Titkainkat, az is állatira tetszett. Később Temesváron, egy színházi fesztiválon léptünk föl az AndFriendsszel, és ott voltak Béláék is a Titkainkkal. A koncert után beszélgettünk, és kiderült, hogy ők fújják azt a dalkincset, ami nekem megadatott. A mostani koncert vendégi közül Stefanovics Angéla pályafutását nagyon régóta nyomon követem, az első Sziget-filmben is szerepelt, de figyeltem Roszik Hellát is, mert ő korábban már Darvas Kristóffal is énekelt Sziámit. Mikor Thuróczy Szabiék odaköltöztek a házunkba, ahol a próbahelyünk is van, egyszer illedelmesen lejött a próbára egy üveg borral a kezében. Egy adott pillanatban magához ragadta a mikrofont, és úgy énekelte el a Száz bolha című számot, hogy könnybe lábadt a szemem. Mi pont egy koncertre készültünk, és valakinek az az ötlete támadt, hogy mi lenne, ha ő is eljönne énekelni. Meghívtuk vendégnek, aztán az előadás másik hét szereplője is jelezte, hogy szeretnének jönni. Így elosztottuk a dalokat, és mindenki kapott egy számot. Csináltunk páros produkciókat is, én például Csákányi Eszterrel énekeltem az Angyal duettet. Irtó nagy siker volt, és mindenki nagyon jól érezte magát. Utána lett még egy koncert a hajón, és kiderült, hogy abból is duplát kell tartani.  Ez azóta így megy: ha van AndFriends koncert, akkor jönnek a vendégek is.

Téged általában megtaláltak ezek a lehetőségek, vagy van benned egy nagyfokú „színpadra vágyás”?

Bennem semmilyen színpadra vágyás nem volt soha, nem is úgy kerültem a színpadra, hogy én szerettem volna ott lenni. Bár gyerekkoromban jártam amatőr színjátszó csoportokba, de nem azért mentem oda, mert színpadra vágytam, hanem egyrészt mert ott lettem először szerelmes,  másrészt ott voltak számomra szimpatikus emberek, barátok. De nem gondoltam soha azt, hogy én színpadra kerülök. Ezekben a kis körökben persze igen, amik nem voltak rosszak, az egyikben például Gálffi Lacival meg Bánfalvy Ágival játszottunk együtt. Élményszerű volt, de én nem akartam ezt csinálni.

Az első zenekarom is barátságból született, és nem azért, mintha én zenész lettem volna. Dévényi Ádám megzenésítette a verseimet, és vele utaztunk duóban. Én verset mondtam, és egy-két dalban énekeltem. Főleg lánykollégiumokban léptünk föl, ami nagyon hálás dolog volt… 1980-ban az URH sem úgy jött létre, hogy én kitaláltam, hogy csináljunk zenekart és lépjünk színpadra. A botrányos, de a hazai és nemzetközi szinten is sikert arató együttes úgy alakult, hogy megkeresett az egyik barátom, hogy van egy zenekar, és két hét múlva koncertet kell adniuk, de nincsenek dalszövegeik, csak dalaik, és megírnám-e a dalszövegeket. Megírtam. Mikor megmutattam nekik, azt mondta az énekes, hogy ezt ő nem tudja megtanulni ennyi idő alatt, énekeljem el én. Mondtam, hogy nem tudok énekelni, erre ő, hogy senki nem tud, így megtanultam, és elénekeltem.

Nagyon sok mindent csinálsz. Mi az az egy foglalkozás vagy címke, amivel magadat meghatároznád?

Az az egyszavas válaszom, hogy költő. Hároméves koromtól írtam verseket, melyek jelentős része dallammal, ritmussal született. Mindig ugyanazt az egy dolgot csináltam, akármit tanultam, a középpontjában a költészet állt. Ebbe beletartozik az is, hogy a költő nem egy foglalkozás, hanem olyan, mint mondjuk, hogy hajnalonta álmodsz. Kiszámíthatatlan, hogy mikor jön, csak várod, hogy lesújtson rád. Nálam ez nagyon hamar jött, szóval én ez vagyok, és emellett csinálok nagyon sok minden mást is.

Tanulható a versírás, a költészet?

A versírás, és főleg a verstechnika valamennyire tanulható. Nyilván a szókincs, és egyáltalán, a gondolatgazdagság fejleszthető, de ennek kizárólag a versíráshoz van köze, a költészethez nincsen, mert az nem tanulható, azt szerintem még “megvágyni” se lehet. Nincs olyan, hogy valaki azt mondja, szeretnék költő lenni, hiszen azt se lehet tudni, az mi. Hölderlin szerint „költőileg lakozik az ember”- ilyen szempontból mindenki költő, mert aki nem, az nem éli meg az életét. Tehát mindenki legyen költő – hogy ebből születik-e vers, az más kérdés.

Weöres Sándor mellett nőttél föl, és neki kezdted először megmutatni a verseidet. Jó mentorod volt? Megmondta, hogy mi jó vers és mi nem az?

Örültem volna, ha bármelyik versemre is azt mondta volna, hogy ez nem jó, de ilyen nem fordult elő. Kamaszkoromban vittem hozzá a verseimet, Károlyi Amyka behozta a kekszet, mialatt Sanyika bácsi elolvasta őket és azt mondta, hogy ezek nagyon jók. Ennyi volt. Később elküldött Vas Istvánhoz meg Kormoshoz Istvánhoz, Vas István jóval analitikusabb volt, ő már mondott kritikát. Mostanában Tóth Krisztának, Kemény Istvánnak és Vörös Istvánnak mutatom meg a verseimet. Ez azért fontos, mert hiába magányos dolog a versírás, kell, hogy legyen az embernek egy referenciacsoportja, ahonnan visszajelzéseket kap.

Hogy jött a filmrendező szak?

Részben a katonaság elől menekültem, és megnéztem honnan nem visznek el katonának a bölcsészkar után – a filmrendező szak ilyen volt. Azért készültem is a felvételire. Amellett, hogy sokat jártam moziba, filmes témájú könyveket olvastam, és nagyon bírtam Pasolinit. Amikor olvastam a filmes tanulmányát, a Költői filmet, szent elhatározásom volt, hogy én ezt megcsinálom. Az volt a lényege, hogy soha nem látszódik a főszereplő, tehát az ő szemszögéből készül a felvétel. Kerestem hozzá történetet, és az lett a címe, hogy A kamera kalandjai, főszereplőnek pedig Stinget kértem föl, akinek nagyon tetszett az ötlet. De aztán feladtam, mert rájöttem, hogy csak akkor szabad megírnom a filmet, ha egyszer csak magától összeáll az egész. Nem vagyok híve annak, hogy csak azért, mert valaki filmrendező, folyton filmeket csináljon. Akkor csináljon valaki valamit, ha az inspiráció, azaz a „spirit” beleköltözik. Ha nem vagy inspirált, ne csinálj semmit! Azt gondolom, ami elém jön, az a sorsom, és én a sorsommal élek együtt.

Amikor elvégeztem a főiskolát (nem is rossz osztályban, Tarr Béla és Deák Kriszta voltak az osztálytársaim), én nagyon jónak számítottam. Az első filmemmel rögtön Filmvilág-vezércikk lettem. Mégis úgy alakult, hogy nem csináltam több filmet. Három nagyjátékfilmemet betiltották, és utána azt mondtam, na ebből elég, ez túl sok meló.

Sokat dolgozol a Baltazár Színházzal. Hogy kezdődött a közös munka?

Egyszer Elek Dóra - akit én már ismertem korábbról -, a Baltazár Színház vezetője azt mondta, hogy szeretné, ha játszanék az egyik darabjukban. Ezt megelőzően sokszor láttam Baltazár-előadást, és nagyon szerettem is őket, de nem gondoltam, hogy erre a feladatra alkalmas lennék, hiszen nem vagyok színész. De Dóra megnyugtatott, hogy ő olyan darabot írt Vörös Istvánnal, hogy abban én jó helyen vagyok, biztosan tudja. Elmentem a próbajátékra, és megéreztem, hogy igaza van. Állati jól éreztem magam és fantasztikus légkörbe kerültem. A Baltazár színészei és az ott dolgozó emberek egészen különlegesek. Rögtön otthon éreztem magam náluk. Ez egy valódi, mindenféle áttétel nélkül működő közeg, ahol az ember jobban van, mint egyedül! Ez ritka. Egyedül lenni jó, ha jól vagy, és ami annál jobb, arra mondja azt az ember, hogy szeretem. Miután lement ez a darab, valahogy ott ragadtam. Immáron nyolc éve.

A Baltazár Színház értelmi sérült színészekből áll. Mit gondolsz a másság társadalmi szinten történő elfogadásáról és megvalósíthatóságáról?

Ez ugyanolyan, mint bármi más, csak egyéb helyzetekben meg kapcsolatokban ez nem ennyire evidens. Mindent csak a legszemélyesebb és legodaadóbb szinten lehet jól kezelni. A másság egy felszólító mód arra, hogy ezt ugord meg magadban valahogy, tehát dolgozd fel. A másság először mindig egy kicsit rémületet keltő, vagy legalábbis tartózkodást szül - ez nagyon mélyen az ösztönökben van -, de ha közel mész és fel tudod dolgozni, akkor viszont nagyon sok pluszt ad. Ezért nem jó a „fogyaték” szó, mert nincs benne az a pofonegyszerű dichotómia, hogy ahol valamiből hiány van, ott valami másból többlet van. Nekik nem kell felnőni, férfiak és nők egy gyerek naivitásával és tisztánlátásával élnek felnőtten is. Ez bizonyos fokig irigylésre méltó, hiszen nekünk baromi sokat kell dolgozni azért, hogy ne daráljon be a rendszer. Ők nem tudnak bedarálódni, számukra ez lehetetlen. Ők ha szomorú dolgot látnak, sírnak, ha van alkalmuk, nevetnek, és a köszönés náluk az, hogy szeretlek! Csodálatos! A Baltazár színészeivel való barátságból született egy négysoros: „Nem tudhatja ép elme, hol a világ értelme, akinél a fogyaték, annál van a hagyaték”. Ebből egy dal is készült Baltazár címmel, amit ők énekelnek a lemezen.

Egyébként jársz színházba?

Nem annyira, mintha most is színházat rendeznék, de azért nagyjából mindenről tudok, ami fontos. Sajnos korlátozott az időm, mert most nagyon elöl van a zene, az írás, és a fordítás, de azért eljárok a Jurányiba és azokba a színházakba, ahol tudom, hogy jó a színvonal: a Vígbe, a Katonába és az Örkénybe.

Beülnél egy tehetségkutató zsűrijébe?

Engem baromira érdekel a tehetségkutatás, de jobban szeretném itt, pl. egy kávézóban csinálni, mert számomra ez sokkal kellemesebb hely mint egy tévéstúdió. Például írnék az internetre, hogy aki tehetségesnek érzi magát, az szerda délután jöjjön el a megadott helyre és mutassa meg, mit tud. Cserébe díjakat nem tudok felajánlani, de együttlétet boldogan. Minden kicsit „föld fölötti agyú” emberrel szívesen töltök időt.

Eladtad a Sziget kft.-ben lévő tulajdonrészed, amikor az igazán sikeres lett, aztán megváltál a szintén nyereséges könyvkiadódtól is. Nem érdekel a pénz?

A mai napig én vagyok a Sziget kreatív igazgatója, de amint lehetett, kiszálltam a Szigetből mint tulajdonos, mert nem vagyok üzletember, és nagyon zavarna, ha azt az életformát kéne élnem. Ha valami beérik, sikeressé válik, otthagyom, mert én egy kitaláló manusz vagyok, nem egy karbantartó. Engem soha nem az érdekelt, hogy sok pénzt keressek. Máig csak kis része az életemnek az, hogy elő kell teremtenem a kenyérre valót. Havonta megkeresem, amiből élünk és ez így jó, ez egy jó játszma. Ami nekem fontos, ahhoz nem kell pénz. Vannak dolgok, amik kitöltik az életem és megakadályoznak abban, hogy fogyasztói életformát kelljen folytatnom. Egyszerűen befelé kell figyelni, és akkor ez nem téma.

Mivel foglalkozol mostanában a költészet és koncertezés mellett?

Musicaleket fordítok és írok az Operettszínháznak. Ez marha jó, mert közben nyelvet is tanulok, és nagyon szeretem a szövegekben rejlő költői játékot. Most éppen a Marie Antoinette-et fordítom. Emellett iskolába járok. A fiammal és a barátnőjével beiratkoztunk egy hangmérnöki suliba, mert ha már stúdiózok, gondoltam, jó lenne érteni is hozzá. Tanulni szerintem tök jó életforma.

Mikor lesz a következő koncert?

Április 23-án az A38 hajón. A koncert címe: Államosítani kéne. Sok újdonsággal és meglepetéssel készülünk, például többen választottak új dalt, Roszik Hella az Apokalipszis itt és mostot, illetve Stefanovics Angéla a Hol vannak a régi álmaim című Kontroll-számot. Még van egy pár jegy... Tessék jönni!