Az Eddie, a sas azért is hasznos mozi, mert egy jófej tesitanárnak végre van mit levetítenie annak a diáknak, aki mondjuk csak a lábát találja el a labda helyett, mégis világbajnok akar lenni.

Ehhez persze az kell, hogy az a bizonyos, (remélem, nem csak képzeletbeli) tesitanár ne csak a konkrét tehetségben lássa meg a sport lényegét, hanem a szemek csillogásában – azok szemének a csillogásában, akiknek azt mondja otthon az apja, hogy fiam, gyere inkább kőműveskedni, hát nézz már magadra, te gyerek, teljesen bolondot csinálsz magadból! Eddie Edwardsnak pont ilyen volt a faterja, e film szerint legalábbis. Szerette, meg minden, de hát a fiú tényleg roppant ügyetlen és rettentően „fura”. Hát mit lehet neki mondani? Édesanyja persze tudta, hogy az ő „kispofájának” pont az a legnagyobb értéke, hogy kitartásával képes legyőzni a realitásokat – s az ilyen hozzáállással nem csak szigorú apákat, hanem bizony a világot is le lehet győzni végül.

1988 különös év volt a téli olimpiák történetében, elvégre Eddie-n, a nem éppen kimagasló síugrón kívül ekkor versenyeztek Calgaryban a jamaikai bobosok is, s róluk is készült bájos, kvázi klasszikus vígjáték. Ezt, itt, azért egy kicsit jobban szeretem: lehet, mert én is szemüveges vagyok, mint Eddie, de azért talán többről-másról van itt szó: mert e film nem csak vidámságban és a sportjelenetekben erős, hanem lélekemelésben is. Pontosabban repteti a lelket, hogy a sasoknál maradjunk.

Aki nem látta még képen se az igazi Eddie Edwardsot, könnyen érezheti úgy a film első negyedében, hogy Taron Egerton kicsit túltolja a csodabogárságot – viszont akinek meg volt szerencséje az egykori fiatalemberről készült felvételekhez, pontosan tudja, hogy a színész nagyon is visszafogja magát. Eddie ugyanis valóban nem normális, jaj, annyira nem, hogy az ember legszívesebben egyfolytában ölelgetné, meg pityeregne is kicsit a tisztelettől, hisz Eddie tényleg nem adja fel, a mindenit ennek a makacs öszvérnek. Pont ezt látja meg benne a film szerint a lehetőségeit a macsóság miatt elvesztegető, fiktív edző, Bronson Peary, aki az életben nyilván nem lett volna olyan sármos, mint Hugh Jackman, de hát olyan sármos, mint Jackman, csakis Jackman lehet. Ezt a tényt alighanem az igazi Peary-nek is muszáj lenne, s nekünk is muszáj elfogadnunk.

Dexter Fletcher olyan csupaszívre rendezte meg az Eddie, a sast, amilyen egy ilyen film csak lehet; a színészek ugye, ahogy említettem, teljesen odaadóan csapolják magukból ezt a csodálatosan, de egészségesen édes lelkifröccsöt, a zene tiszta nyolcvanas évek, a síugrások káprázatosan látványosak – mi kell még, hogy kihagyhatatlannak tituláljam? Alighanem semmi. Tesitanároknak, kétballábasoknak, sportolóknak, edzőknek, az ötkarikában valamennyire hívőknek kötelező. A többieknek meg nagyon ajánlott. Hajrá, Eddie, hajrá, Eddie-k!