Ő olyan nő, aki ha egyszer kialudná magát, vitalitásával elpusztítana maga körül mindent. Ehelyett az összes létező sérelmét felhánytorgatja.
Amennyire keskeny a bejátszható tér, annyira szépen, ízlésesen berendezett a polgári szalon jellegű szobabelső a színpadon, ahol anya-lánya készül egymásnak feszülni. A világhírű zongoraművész édesanya, aki karácsonyra látogatja meg családját, meglepetése és rémülete ellenére is képest mosolyt erőltetni arcára.
A modern filmművészet megkerülhetetlen alakja, Ingmar Bergman karrierje csúcspontján megnyerte az európai film nagyasszonyát, az ekkor már beteg Ingrid Bergmant egy különleges szerepre. A Casablanca hősnője a Bergman-klasszikusban, az Őszi szonáta című drámában nyújtott alakításával búcsúzott a széles vászontól, a színésznőnek ez volt az utolsó moziszerepe. A produkcióért, amelyben Liv Ullmann alakította a lányát, pályafutása hetedik Oscar-jelölését kapta, s ezt követően már csak egyszer állt kamera elé (Golda Meirt, Izrael első női miniszterelnökét játszotta el egy tévés alkotásban). Habár az Őszi szonáta nem tartozik a svéd rendezőóriás legismertebb filmjei közé, mégis az egyetemes filmtörténetben számottevő jelentőséggel bíró alkotás.
Az elsősorban dramaturgként ismert Vörös Róbert, az Orlai Produkciós Iroda gyártásában, a Thália Színház Mikroszínpadán bemutatott Őszi szonáta című előadás rendezője azt vallja, csak két meghatározott esetben cseréli rendezésre a dramaturgi munkát. Ahhoz, hogy egymaga állítson színpadra egy művet, a történetnek kell igazán megfognia; a másik tényező, ami sokat nyom a latba, pedig az, ha a felkért színészekkel különösen jó kapcsolatot ápol. Az Őszi szonáta esetében a két összetevő még találkozott is. Így nem csoda, hogy a Bergman által írt melodráma kivételes és helyes arányokkal mért produkcióként elevenedett meg az egykori kabarészínpadon, a Mikroszkópszínpadon.
Süvítő szél siklik végig a sötétségben. Egy fiatal nő, Eva ül a pianínó előtt, Chopin-prelűdöt játszik. A férje, a lelkész érkezik, aki kibeszél a darabból: közli velünk, felesége szeret a zongora előtt ülni, majd elmeséli, hogy egy konferencián ismerkedett meg Evával, aki akkoriban újságíróként kereste kenyerét. A gördülékeny történetet a házasságuk meglepően gyors tető alá hozásával folytatja. Viktor a megismerkedésük napján, a lelkészlak felé tartva kérdezte meg Evát, hogy feleségül jönne-e hozzá, de a lány nem válaszolt. Amikor beléptek abba a szobába, amelyben a mindössze százhetvenkét férőhelyes nézőtér miatt barátságosan érezzük magunkat, Eva a férfi felé fordult, s azt mondta, ez jó, itt akar élni. Azóta élnek itt, kettesben. Karácsonyra viszont vendég érkezik hozzájuk.
Eva öt éve nem látott édesanyját hívta meg az ünnepre. Amíg a világhírű zongoraművész asszony nem érkezik meg, addig azt hihetnénk, az anya a non plus ultra példakép a lány számára – tisztelettel és szeretettel beszél róla. Végül, amikor Charlotte megérkezik ebbe a valóban intim közegbe, fokozatosan árnyalódik a kép. A kedves mama barátságos, de ha nem beszélhet magáról, szabályosan rosszul érzi magát. Első megnyilvánulásával is kizárólag önmagával foglalkozik, azt tudakolja, csinos-e az új kosztümben, amit az útra vett. Lánya hiába meséli, hogy sokat dolgoznak a gyülekezetben, csak hümmögés, meg egy „na igen, persze” a reakció. Szóba kerül Eva saját zenei estje. Ez remek, valami ilyesmit mond Charlotte, talán még udvariasságból azt is hozzáteszi, hogy ő is meghallgatná, de aztán egyből rátér saját páratlanságára. Los Angelesben például „leírhatatlan sikere” volt, kezdi mesélni. Nem telik sok időbe, míg világossá válik: a díváskodó asszonyt szinte lehetetlen elviselni. Hiába adja a kedves énjét, nem lehet elmenni az olyan dolgok mellett, minthogy szó nélkül hallgatja lánya zongorajátékát, de nem igazán mond semmit; amit mond, abban pedig nincs köszönet. Amikor lánya, megkérdezi tőle, tetszett-e a játéka, azt feleli, a lány tetszett neki, nem a játék.
Már a cselekmény elején kiderül, Eva súlyosan beteg nővére, Helena is velük lakik a parókián, de az anya – aki otthonba adta – ezt nem is tudta. A borzasztó találkozás az artikulálatlan ordításokban kitörő, menni is képtelen lánnyal még számunkra is lúdbőröztető. Charlotte viszont még meglepetése és rémülete ellenére is mosolyt erőltet az arcára. Aztán amikor egyedül marad, már bánja, hogy végül mégsem mondta le az utat, s azt számolgatja, hogy négy vagy három napot maradjon-e családjánál.
A kimondatlanul is felsejlő anya-lánya feszültséget csak jobban elmélyíti a fogyatékos gyermekkel történő találkozás, különösképpen úgy, hogy Eva mindvégig titokban tartotta ezt a tényt. Az Őszi szonáta innentől kezdve másról sem szól, mint egy félresiklott kapcsolat analizálásából, a gyermek és anyja az összes létező sérelmet felhánytorgatja a másiknak. Még a flegma néző sem tud elmenni a durva csatározás mellett, amikor Eva és Charlotte harcol egymással és érzelmeikkel, a néző is azonosul a helyzettel. Egyébként is, egy ilyen szűk térben játszódó és ennyire erőteljes előadás esetében a közönség különösen aktív. Ha öntudatlanul is, de a nézőtéren ülők is alakítják a produkciót.
Az Őszi szonáta legfrissebb színpadi adaptációja nem kíván több lenni két kemény nő egymásnak feszülésének. Radnay Csilla a hároméves gyermekét gyászoló, saját gyermekkora miatt tönkretett fiatalasszony, aki hiába próbálja meg, képtelen boldognak lenni. Meg kell tanulnia élni, de addig, míg ilyen nehezen fogadja el magát, erre kevés esélye van. Radnay Csilla egyébként ideális választás a sérülékeny nő szerepére – játéka valódi átélésről tanúskodik, s már az első pillanatban képes elhitetni velünk, hogy ő nem egy színész, aki szerepet játszik. Anyja, akit Udvaros Dorottya alakít, ugyanilyen példátlanul erős ebben az analitikus drámában. Viszolygunk tőle, amikor „édes, kicsi Évámnak” becézi a lányát, akivel mit sem törődött már gyerekként sem, mert a karrierje fontosabb volt számára. Ismerjük ezt a fajta embert, mégsem tudunk egyöntetű ítéletet hozni felette. Egy idő után már csak nevetünk önzőségén és kicsinyességén, szánni való, mint egy elkényeztetett gyermek. Éppen ezért különösen fullasztó az előadás, mert Charlotte sem abszolút negatív figura. Nem tudhatjuk, mennyi az igazi szeretet benne, mik vezérelték tetteit illetően (saját nézőpontját megismerjük, de ez nem menti fel). Látjuk lidérces álmait, szorongását, lelkiismeret-furdalását. Elmondja, hogy fáj a háta, ízületi gyulladás kínozza. Mégis kőkemény és mindent magának akar begyűjteni. Udvaros alakításában ez a karrierista, konyakivó nő olyan, akiről valóban elhinnénk, ha egyszer kialudná magát, vitalitásával elpusztítana maga körül mindent.
Ahhoz, hogy eldöntsük, melyikük az igazi áldozat, nem segít a Zöldy Z. Gergely tervezte jelzésértékű díszlet között időnként feltűnő másik két szereplő sem. Széll Attila a szürke, hétköznapi lelkészként nem bír funkcionális szereppel, ellentétben Fodor Annamáriával, akinek jelenlétekor megfagy a levegő a színpadon. Bennünk marad éles visítása, túláradó szeretete, görcsbe rándult, esetlen mozdulatainak sora. Bergman – a csupán egy félmosolynak teret engedő – drámája többek között azt firtatja, mit jelent felnőttnek lenni, hogyan lehet feldolgozni sérelmeinket, s miként lehet álmainkkal, reményeinkkel bánni. A fogyatékos testvér ebben a hófehér betegruhában olyan, mint egy kísértet, anyja lelkiismeretének megszemélyesítője. Amikor lemegy a függöny, és már sokadszorra tapsoljuk vissza a négy szereplőt, az jut eszembe, hiába Helena a legjobban szánni való a szereplők közül, mégis neki van a legkönnyebb dolga.
