Az Arctic Monkeys énekese felélesztette mellékprojektjét, a Miles Kane-nel közös The Last Shadow Puppets pedig szépen veszi fel a nyolc éve letett fonalat.

Kétlem, hogy sok Arctic Monkeys-kedvelő lenne tisztában azzal, hogy a koszlott utcagyerekből pomádés hajú macsóvá előlépő Turner mennyire jó dalszerző volt a anyacsapata indulásának első két-három évében, és ennek nem csupán a kifogástalan és valószínűleg legjobb AM-nagylemez, a 2007-es Favourite Worst Nightmare a bizonyítéka, hanem az első The Last Shadow Puppets-korong is, melyet Turner haverja, az ismertség szempontjából többed rangú Miles Kane társaságában dobott össze a spagettiwesternek, a Scott Walker-féle kamarazene és a 60-as évek naiv beatjének  kereszteződésében. Az Arctic Monkeys közben földrészeken át taposó rockmonstrum lett, így igazán nem volt szükség még egy TLSP-gyűjteményre, de ha már olyan közel van a tengerpart, és a bandatársak is mással vannak elfoglalva, miért is ne? Akinek tetszett nagyon a The Age of the Understatement, annak ez a mostani anyag annyira nem fog: kevesebb a vonós pompa, a brit neurózis is langyos homokká szikkadt, és sokszor a dalokra is anélkül suhannak el, hogy igazán felfigyeltünk volna rájuk, de nem tudunk mit csinálni, ha a fiúk ilyen édes dolgokat súgnak a fülünkbe a naplementében. Romantikus, párás hangulat lengi be a lemezt, amit ugyanolyan eséllyel lehet enerváltnak és petyhüdtnek, mint enerváltságában és petyhüdtségében is kellemesnek tekintetni – minden a hallgatások számától függ. És bár a hőskor pezsgése valóban csak módjával tér vissza, a tavaszi illatokhoz, a kába atmoszférához és a késő délutáni sétákhoz remekül passzol.

79%