A tanszékvezető őrjöngve kivonul, a hallgatók talán diplomát se kapnak, pályakezdőként kétséges, hogy találnak-e munkát valahol. Mi történhetett a Főiskolán?

Mit jelent pályakezdőnek lenni ma, és mit jelentett 50 éve? Lehetséges-e párbeszéd a generációk között? Erről mesél Kelemen Kristóf produkciója, fiatal színészek és régi dokumentumok segítségével. A Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadás konkrétan, példákat felmutatva fogalmaz meg olyan kérdéseket a pályakezdő színészek nehézségeiről, amelyekről csak általánosságokat szoktunk hallani. A személyes történetek és eredeti dokumentumok alapján készült előadásban legalább annyira beszélnek egy generációról, múltról és jövőképről, mint önmagukról. A produkció abból a legendás 1969-es színészvizsgából indul ki, amikor az akkori tanszékvezető, Ádám Ottó produkció közben feldúltan távozott a nézőtérről.

Békés András rendezte ’69-ben azt a színészvizsgát, ami Peter Handke Közönséggyalázás című színpadi szövegéből készült. A mű mindössze annyiból áll, hogy a színészek civil minőségben felmennek a színpadra és szidalmazzák a nézőket, megszólalásaikkal pedig megkérdőjelezik a polgári színjátszás alapvetéseit.

Az előadásra most páros belépőt nyerhetsz!

„Szóval: valami történés kellős közepén éreztem magam, és tudtam, (?) eljön az idő, hogy… Igen, hogy mindez még egyszer, valamikor (nyilván más tekintetek, más mértékek ítéletében) napvilágra jön.”
(Jeles András)

Annak idején az Ódry Színpadon az előadás botrányba fulladt, és a nézőtérről távozó tanszékvezető súlyos pályakezdési nehézségek elé állította a szereplőket. Nem kis tétje volt az estének, hiszen vizsgaelőadásról volt szó, a nézőtéren pedig hatalmi pozícióban levő emberek ültek.

„És igen, ott ült maga a párttitkárnő is (mint minden vizsgán). Ennek a társaságnak beszólni a színpadról nyilván nem volt könnyű. A levegőben kínosság, kényszeredettség áradt szét. A szövegek részvétlenségbe hulltak, visszhangtalanul… Így morzsolódtak a percek.” (Ascher Tamás)

A mostani darab készítőit elsősorban az eset mögött meghúzódó emberi történetek érdekelték. Ezért készítettek a ’69-es előadás résztvevőivel interjúkat, ezekből a beszélgetésekből kiindulva hozták létre a produkciót. Az akkori színészosztályban olyanok vágtak neki a pályának, mint Vogt Károly, Maros Gábor vagy Cserhalmi György, a nézőtéren pedig ott ült többek közt Marton László, Kerényi Imre és Szirtes Tamás.

De az előadás nem szellemidézés: az alkotók az esetből kiindulva saját, személyes történeteiket mesélik el az egyetemről, pályakezdésről, önmaguk menedzseléséről, a konfrontálódás lehetőségeiről – és mindeközben konkrétan is megneveznek ismert tanárokat, igazgatókat és rendezőket.

„Az egésznek az a gesztus a lényege, hogy bizonyos dolgokat szóvá kell tenni, hogy ne a folyamatos félelem és elhallgatás uralja az életünket. Nem arra gondolok, hogy kezdjünk el indulatosan kiabálni, ha valami nem tetszik, hanem hogy törekedjünk a kulturált dialógusra. Mert azt látom, hogyha ezt nem tesszük, ha nem kérdezünk, nem vitatkozunk, akkor egyrészt befordulunk, és megbetegítjük magunkat, másrészt nagyon el tudnak mérgesedni a kapcsolataink. Szükség van arra, hogy az ember újra és újra megkíséreljen közelíteni a másikhoz.” (Kelemen Kristóf, Pótszékfoglaló)

Az előadás nem csak a bennfenteseknek szól: általános emberi történeteket hallunk a produkcióban. Humoros, groteszk, ambivalens, drámai történeteket, amelyekkel bárki tud azonosulni, szakmától függetlenül.

„A mi esetünkben szűken értelmezve a pályakezdő színészek helyzetéről beszélünk, de valójában az egész fiatal generációról adunk látleletet, és azon keresztül a társadalomról is, amelyben ezek az emberek élnek.” (Kelemen Kristóf, kapcsolj.be)

Az előadás résztvevői mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vagy nemrég végzett hallgatói. Pályakezdők.