Ilyet is tudnak a kortárs hollywoodiak: a Cloverfield Lane 10 briliáns hitchcocki pszichothriller és fenyegető inváziós sci-fi. De csak akkor árulja el, hogy igazából melyik, ha megnézzük.
Titkolózni, azt nagyon tudnak odakint, de úgy csak keveseknek megy, ahogy J.J. Abrams képes: erről a filmről rövid ideje tudunk, akkor is csak annyit közöltek velünk (legalábbis addig, amíg egy későbbi előzetesben, valami megmagyarázhatatlan döntésből kifolyólag le nem lőttek pár fontos poént azoknak, akik megnézték) hogy a 2008-as, költségvetésileg szintén takarékos szörnyfilm valamiféle folytatásáról van szó – ami nem is folytatás, sokkal inkább rokon, márkatárs, franchise-tesó, vagy valami ilyesmi. Ott a Cloverfield kódnév volt, itt meg nyilván egy ház címe. De tényleg, akkor mi a csuda ez a film?
Egyszerűen fogalmazva: perfekt popcornmozi, ahol nem a felhajtás és a százmilliók, hanem bizony a minőség lesz a vezér, s bár nagyon is trendi a végeredmény – csakúgy, mint a felvezető kampány –, de makacs és eléggé el nem ítélhető módon az úgynevezett régimódi filmkészítői értékek határozzák meg azt, amitől szinte rácuppanunk a nagyvászonra.
A Cloverfield Lane 10 tulajdonképpen kettős (le)kötéssel bír: egyfelől ott van a sztori, miszerint egy fiatal lány (Mary Elizabeth Winstead) titokzatos bunkerben ébred autóbalesete után, ahol is a mentálisan erősen labilisnak tűnő házigazda (John Goodman) azzal fogadja, hogy egyrészt legyen kedves neki hálás lenni, mert megmentette az életét, másfelől meg az a rossz híre van, hogy nem lehet felmenni a szabad levegőre, mert az a földönkívüliek támadása miatt erősen szennyezett, sőt mi több, mérgezett. Úgyhogy Howard vágyai és elvárásai szerint tulajdonképpen innentől ők lesznek majd egy szép család. Nem ketten, hanem hárman, ugyanis van még ott egy srác is (John Gallagher Jr.), aki szintén odakavarodott a föld alatti „biztonságba”.
Na most ugye az a nagy kérdés, hogy Goodman figurája vajon hazudik-e, vagy csak azért találta ki ezt az egész tudományos-fantasztikus apokalipszist, hogy szerezzen magának egy élő lencsibabát, vagy pedig igazat beszél – de akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy attól még Howard lehet életveszélyes elmebeteg. Hiszen a világvégét simán túlélhetik a sorozatgyilkosok, nemdebár? Michelle-re nézve az egyik verzió aggasztóbb, mint a másik, számunkra viszont pont így jó ez az egész, mert ugye van itt nekünk egy film, amiben percenként történik valami, amin lehet izgulni, s közben meg azon is lehet izgulni, hogy milyen filmen is izgulunk tulajdonképpen. S lényegi kérdés ám az is, hogy egymással játszanak a szereplők vagy inkább velünk?
A legjobb hír meg az, hogy nem leszünk becsapva, mármint blöffszerűen biztosan nem: megkapjuk a válaszainkat, s ezek olyan ügyes, frappáns mozgóképbe vannak becsomagolva, amely szakmailag tökéletesen profi és maradéktalanul élvezetes. Elvégre Goodman alakítása zseniális, a fiataloké nemkülönben kiváló, a feszültség csodálatosan adagolt, minden jelenetben annyi és az van, amennyi és ami kell, s mindeközben tényleg nem vagyunk hülyének nézve – szinte hihetetlen, de a Cloverfield Lane 10 egyenesen elvárja tőlünk, hogy igényesek legyünk, s az olcsó mutatványok helyett csakis a legmívesebbekkel érjük majd be. Ami nem is csak örömteli, hanem valahol katartikus fejlemény is, pláne 2016-ban, amikor eredeti ötletek tényleg csak elvétve landolnak a multiplexekben.
Úgyhogy szerintem becsüljük meg magunkat, meg ezt a filmet is, de nagyon.
