Több évtizede nyomja és 50 milliónál is több lemezt adott el, de a Pet Shop Boys még mindig nem tudja, mi az a nyugdíj. Ezen az aktuális Super sem változtat.

Ha megnézzük a 80-as évek nagy szintipop/new wave/újromantikus együtteseit, furcsa temetőt látunk: az ABC dicsősége rég elfelejtődött, a Human League-es Phil Oakey remek frizurája is a múlté, az Erasure már lassan a bűnös örömök halmazába szorul, Pete Burns pedig úgy néz ki, mint egy szörny. Hozzájuk képest a Pet Shop Boys teljesen rutinosan kezelte a halványuló kreativitást és a mélyülő ráncokat, még a 90-es években is bőven volt sikere, egy VOLT-nagyszínpadra pedig még most is esélyes befutó lehet. Ehhez méltóságteljes életmű is társul, aminek legújabb tagjai sem számítanak szégyenfoltnak, bár a sorban tizenharmadik (és sorban tizenharmadik brit top 10-es) korong, a Super döcögősen teljesíti a távot. Kissé panelszerű, generikus alapok hol kevésbé, hol inkább szellemes kombinációi kísérnek végig a lemezen, ami sokszor tűnik olyannak, mintha ugyanazt a skiccet egészítenék ki tucatszor, mindig másképp. Persze a sodró dinamika tetszetős, és úgy illeszkedik az évek óta dúló eufórikus elektronika hullámba, hogy se nem hasonul meg a csapat alapértékeihez képest, se nem csúszik kellemetlenségbe. Sokszor nem fogja felkapni a fejét az ember az album közben, de pótcselekvésszerű bólogatásra, rövid lefolyású extázisra jó partner lehet. De azért nem annyira, hogy minden héten vele akarjunk lenni.

62%