...és már nem tudja, hogy milyen finom a habcsókos lecsó. Kiss Ottóval a kortárs magyar gyerekköltészetről, az ideális olvasóról, és új kötetéről is beszélgettünk.
Utolsó gyerekversköteted, a Régi kincsek viszonylag rég, öt éve jelent meg. Miért vártál a következővel ilyen sokáig? Ennyire gondos válogatás eredménye a mostani, Ne félj, apa! című kötet?
Mindkét felvetésed igaz: sokáig vártam, illetve a Ne félj, apa! gondos válogatás eredménye is. A versírás nálam nem napi szintű tevékenység, van úgy, hogy évekig nem írok újabb darabot. A Régi kincsek után sem nyúltam vagy két-három évig vershez, aztán, 2012 karácsonyára felkérést kaptam, hogy írjak a szeretetről. Így, ilyen egyszerűen. A lányom akkor múlt kétéves, és mivel nála jobban nem szeretek senkit, természetes volt, hogy róla, illetve az apa-lány kapcsolatról írok. A versek 2013 januárjában jelentek meg, és még aznap felhívott a Móra Kiadó főszerkesztője, hogy ha ezekből a darabokból egyszer kötet lesz, szívesen kiadnák. Közben nőtt a lányom, sok ötletet kaptam tőle, egymás után születtek a versek, és tavaly, hónapokig tartó válogatás után az anyag mintegy feléből összeállt a könyv.
"Amióta megszülettem, eléggé megváltoztam. De nemcsak én, apa is. Szegény nem tudja, hol lakik bennünk az álom, nem tudja, hová lesz a szivárvány a tócsa tetejéről, hogy porhóból nem lehet hóembert gyúrni, és nem tudja, milyen finom a habcsókos lecsó.
Ne félj, apa! Ezek csak versek. Pont olyanok, mint a mesék."
Amikor hosszabb időszak telik el nem-írással, olyankor azért jegyzetelsz, gyűjtöd az anyagokat, a véletlenül rád találó sorokat, vagy teljesen mással foglalkozol?
Nagyon ritka, hogy a köztes időben leírok valamit. Olyankor máshogy és máson jár a fejem, a napi ügyes-bajos dolgok felülírják bennem a versíró ént, hogy ilyen szépen mondjam. Ezt persze egyáltalán nem bánom, hisz ha nincs az emberben elemi szintű igény és késztetés a versírásra, akkor nem is érdemes próbálkozni. A legjobb versek mindig akkor születnek, amikor már nem tudom megtenni, hogy ne írjak.
A filozofikus hang tetten érhető az új versekben is, de mintha kiegészülne egy kis jó értelemben vett pátosszal, melankóliával.
Ha akarnám, sem tudnám tagadni, hogy ezek a versek személyes ihletettségűek, amelyet persze nem is bánok. Sok filozofikus hangú darab kimaradt a kötetből, a humort vagy a melankóliát persze tudatosan vállaltam, a pátoszt azonban szándékom volt elkerülni, ezek szerint maradéktalanul nem sikerült.
A versbéli apa kissé fáradt, esetlen, több figyelem terelődik rá a szövegekben. Nem árt, ha a gyerekben hamar tudatosodik, hogy az ő apukája sem szuperhős, csak egyszerű halandó? (Bár minden apa szuperhős).
A könyvbeli kislány mintája a lányom volt, ahogy az apafigura mintája is tagadhatatlanul én vagyok, és persze nem állt szándékomban szuperhősként mutatni magam. Azt hiszem, az önirónia ilyen esetekben helyénvaló és elkerülhetetlen.
Milyennek látod a kortárs gyerekköltészetet? Jelentek-e meg szerinted új hangok, nagyobb-e a kísérletező kedv, az elmozdulás az eddigiektől? Elégedett vagy az újakkal?
Zavarban vagyok, de ez a bőség zavara, hisz szerencsére a hazai gyerekköltészetnek nemcsak nagy hagyományai vannak, hanem ma is nagyon gazdag és sokféle. A már-már klasszicizálódott szerzők mellett, mint például Varró Dani, KAF, Tóth Krisztina, Lackfi János vagy Szabó T. Anna, érdeklődve olvastam Szilágyi Ákos, Kollár Árpád, Vörös István, Győrei Zsolt vagy Kukorelly Endre kísérleteit, Kiss Judit Ágnest és Schein Gábort, Zalán Tibor újabb, unokás darabjait, a nagy visszatérő Markó Béla köteteit, és persze a legfiatalabbakat: Balázs Imre Józsefet például, vagy Szabó Imola Julianna legutóbbi, lírai hangvételű szövegét.
Történt olyan eset, olvasótalálkozón akár, amikor egy gyereknek annyira tetszett a versed, hogy szóvá is tette? Figyelsz a gyerekektől érkezett kritikákra, tudod használni azokat?
Nagyon sokat járok gyerekekhez, elsősorban iskolákba, könyvtárakba, így aztán, már csak a nagy számok törvénye alapján is, elég sokszor előfordul, hogy tetszik nekik valami. Nem is kell feltétlenül szóvá tenniük, elég egyértelmű tud lenni, amikor egy osztály végigneveti a találkozót, aztán megostromolják a könyvtárat a verseskötetekért. Persze a kritikára is van példám: én sokáig csak szabadverseket írtam, de amikor harmadszorra hangzott el egy-egy találkozó végén a kérdés, hogy „rendes verset nem írsz?”, elgondolkodtam, hogy kellene talán egy kötetnyi kötött formájú vers. Így született meg a Régi kincsek 2011-ben, és azóta is nagy hasznát veszem, hisz ott helyben össze is tudjuk vetni a két verselési mód közötti különbségeket, hasonlóságokat. A gyerekek a legautentikusabb kritikusok, érdemes figyelni rájuk, én legalábbis igyekszem megfogadni az észrevételeiket. Persze ez a már megjelent kötetek esetében meglehetősen nehéz.
Ha egy mondatban fogalmaznád meg, szerinted milyen az ideális gyerekolvasó, akinek, mint Csukás Istvántól régóta tudjuk, ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak jobban – mit mondanál?
Szerintem az ideális olvasóban nem szűnik a kíváncsiság, nem tart az újtól, nem fél fellapozni a már ismert könyvek vagy szerzők mellett az ismeretlent.
Hogy emlékszel, gyerekként te is ilyen olvasó voltál?
Én kisgyerekként még nem voltam fogékony az újra, nálam ez valamikor a kiskamaszkorral kezdődött. Azt hiszem, sok függ attól, hogy adott életkorban milyen szinten ismerjük a nyelvet. Az ismerkedés fokozataiban azonban sokat segíthet, ha nemcsak a jól bejáratott könyveket és szövegeket tesszük a gyerek elé, vagy olvasunk fel belőlük.
