PJ Harvey mesélt már New Yorkról és Angliáról, most pedig Koszovóba és Afganisztánba hív legújabb lemezén, ami panaszkodásra ritkán ad okot.

Két Mercury-díj után nem nagyon van érv az ellen, hogy PJ Harvey-nál jelentősebb szólóelőadó alig volt az elmúlt 25 évben, ha pedig hozzávesszük, hogy milyen sikereket ért el úgy, hogy arra ment, amerre igazán húzta a személyisége, pláne páratlan életművet kapunk. De még a szőrös hónaljú grunge dalok, az urbánus, karakán nőiség vagy akár a zongorás balladák sem készítettek fel minket a politikus Polly-ra, pedig még a 2011-es Let England Shake első világháborús/gallipoli csatás morális boncolgatása is belefért a képbe, főleg, hogy páratlan színvonalú dalszerzés társult a súlyos témákhoz. Öröm és üröm is, hogy a sorban kilencedik, az eddigi leghosszabb szünet után kiadott The Hope Six Demolition Project ismét a közügyek iránt érdeklődő és erkölcsnehéz énjét hozta elő az énekesnőnek, még egy igazán jelentőségteljes és érett élt adva ezzel a munkásságához, azonban a pompás szerzemények itt csak módjával bújnak elő, így a korong az előző anyag lefolyásának, kiegészítőművének tekinthető, de még így is elég jó: a száraz, szikár, csontvázszerű megszólalás anakronisztikusságával pont időtálló, a skandálható refrének pedig a megjegyezhetőséget és az azonosulást is könnyítik. Persze nem egy Stories From The Cities, Stories From The Sea, se nem egy Dry, de például két ilyen munkával maga mögött még így is teljesen rendben van.

82%