A Mesesarok egy olyan speciális beszélő, ahol a gyerekek játszhatnak a börtönben fogvatartott édesapjukkal, sőt, akár meg is ölelhetik őt. A szívszorító pillanatokról készült fotókat most kiállítják.

Magyarországon körülbelül 40 ezer gyerek nő fel úgy, hogy egyik, vagy mindkét szülője büntetés-végrehajtási intézetben ül. Róluk szól Györffy Anna fotókiállítása, amelyet a Tévelygőkért Alapítvánnyal közösen hoztak létre.

A képeken a gyerekek, és fogvatartott szüleik együtt láthatóak. Hol, és hogyan készülhettek el ezek a fotók?

A Balassagyarmati Börtönben az alapítvány Mirkó nevű projektjén belül létezik két foglalkozás, a Mesekör és a Mesesarok, amelyeknek az a célja, hogy segítse a rabokat és gyerekeiket kapcsolatuk fenntartásában.  A Mesekör egy drámafoglalkozás, ahol színházi előadásokra készülnek a rabok, amiket aztán előadnak a gyerekeiknek, családjuknak. A Mesesarok egy olyan speciális beszélő, ahol engedélyezett a rabok és gyerekeik között a szokásosnál több testi kontaktus. A fogvatartottak a gyerekeikkel ilyenkor együtt játszhatnak és beszélgethetnek, önkéntesek segítségével. Az itteni foglalkozásokon készült képek jelennek meg a kiállításon.

A fotókiállításod a Tévelygőkért Alapítvány szervezésében valósult meg. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

Németh Borin keresztül, akivel korábban, amikor még az üzleti szférában tevékenykedett, már dolgoztam együtt néhány rendezvényen fotósként. Amikor elkezdett az alapítványnál dolgozni, még csak drámafoglalkozás volt hetente egyszer Balassagyarmaton, de ezeken ő is rendszeresen részt vett. Aztán közel két évvel ezelőtt elhívott fotózni, engem pedig pont egy olyan pillanatban talált meg felkérés, amikor közvetve is kapcsolatba kerültem a témával: a férjemet épp akkor támadta meg valaki, akit aztán elkaptak és börtönbe került. Ez is szerepet játszott abban, hogy különösen érdekelt a téma.

Nem volt benned emiatt ellenérzés, vagy távolságtartás a fogvatartottakkal szemben?

Nem! A férjemet egy teljesen elkeseredett, a reménytelenségből kiutat nem találó ember támadta meg, ezért haragot nem éreztem, csak szomorúságot, hogy emberek olyan helyzetbe kerülnek, hogy ilyet tesznek. Magam is meg voltam lepődve, hogy képtelen vagyok dühöt vagy bosszúvágyat érezni a támadó iránt, bármennyire is ez lenne logikus.

Mi a tapasztalatod, hogy viszonyulnak a gyerekek fogvatartott édesapjukhoz?

Nagyon különböző, ki hogyan reagál. Van olyan gyerek, aki azonnal az apja nyakába ugrik, de van olyan is, aki kezdetben távolságtartó. Balassagyarmaton elsősorban roma származású fogvatartottak vannak, akiknél mások a családi viszonyok: sokkal jellemzőbb rájuk a közvetlenség, az, hogy egymáshoz bújnak.

Könnyen befogadtak és elfogadták, hogy fotózod őket?

Sokan ismertek már a korábbi drámafoglalkozásokról, mert nagy az átfedés a két programon való résztvevők között, így könnyebben elfogadtak. Egyszer egy egész napot bent töltöttem valakivel, aki nem sokkal azután szabadult. Szóval a többség ismert látásból. Néhányan kifejezetten élvezik, hogy szerepelhetnek, de vannak olyanok is, akik nem hagyják. Őket természetesen nem fotózom. A képek készítésekor szó sem volt még kiállításról, azt fotóztam, ami megfogott. Amikor a képek kiállítása szóba került, nekem súlyos aggályaim voltak: persze nemes a cél, hogy érzékenyítsük az embereket és növeljük a börtönviseltek és családtagjaik társadalmi elfogadottságát, de számomra visszás volt, hogy ezt gyerekek mutogatásával próbáljuk elérni… Sokat beszéltünk erről a családsegítőkkel és a gyermekvédelemben dolgozókkal, de végül azért döntöttünk mégis a képek megmutatása mellett, mert egy ilyen érzékeny témában nem lehet eredményt elérni valódi arcok megmutatása nélkül. Nem elég csak beszélni róla, egy kicsit sokkolni kell az embereket!

Milyen hatása lehet egy ilyen programnak?

Magyarországon ez egyelőre gyerekcipőben jár, de Európában már húsz-harminc éve vannak ilyen programok, és ott egyértelműen kimutatható, hogy nagyon sokat számít, ha a fogvatartott családi kapcsolatai nem halnak el, hiszen így, amikor kikerül a börtönből kisebb az esélye annak, hogy visszaesővé válik. Ezen kívül a programban a fiataloknak is egy másik utat mutatunk, ami által – reményeink szerint – később nem válnak ők is bűnelkövetőkké. Sok család életének része a börtön: most az apuka ül, húsz év múlva pedig talán a fia. Ezt akarjuk megakadályozni.

Érzelmileg mennyire tudtál távol maradni ezektől a helyzetektől? Van olyan család vagy gyerek, aki különösen megérintett?  

Szívszorító látni, hogy ezek a gyerekek havonta egyszer találkoznak az apjukkal, és ez milyen érzelmeket vált ki belőlük. Egyrészt van bennük egyfajta tartózkodás, másrészt viszont, különösen a nagyobb fiúkban, egyfajta imádat is. Sokan sajnos azt látják otthon, hogy a felnőtt kor a börtönt jelenti, ami hátborzongató. Én egyébként személy szerint egy kisfiút zártam különösen a szívembe, aki minden egyes Mesesarok foglalkozáson egyfolytában rajzol, úgy, hogy valószínűleg otthon ceruzája sincs. Mindig az apukájának rajzol és hozzá rövid üzeneteket ír. A kiállítás egyik képén pont ő szerepel, ahogy az édesapjának készített rajzot neki mutatja. Tőle mindig elszorul a szívem, hogy mennyi energiát és szeretetet öl abba a fél órába, amit ő ott eltölt, hogy valami nagyon klasszat készítsen az édesapjának.

Szerinted mennyire érzékeny a társadalom erre a témára?

A nyomorban élők nagy hányada roma származású, a mélyszegénységből és a kilátástalanságból  pedig sajnos gyakran következik a bűnelkövetés, így a börtönökben is erősen felülreprezentált a cigányság. A börtönviseltekkel szemben szinte mindenkinek vannak előítéletei, hát még ha cigányokról van szó. Ezek az előítéletek aztán önbeteljesítő jóslatokként működnek: ha mindenki azt gondolja, hogy én semmi másra nem vagyok jó, minthogy a börtönben üljek, akkor vissza is fogok oda kerülni, mert én se hiszem el, hogy lehet másképp. Ami ennél rosszabb, a gyerekeim is pont ugyanezt az utat fogják bejárni. Ha egy büntetett előítéletű cigány ember próbál munkát kapni, akkor még egy nagyon felvilágosult, liberális ember is többször meggondolja, hogy felveszi-e. Pedig másképp nem lehet kitörni, csak ha kapnak egy esélyt.

Ez lesz az első fotókiállításod?

Régen már volt egy fotókiállításom, amikor még fotóművész akartam lenni, de az teljesen más volt. Én ezt elsősorban nem fotóművészeti projektnek tartom, hanem egy társadalmi ügynek. Az egész történet nem is úgy indult, hogy ezek a képek kiállításra kerülnek, vagy a sajtóban megjelennek majd. Nem ez volt célunk, én pusztán dokumentációs céllal fotóztam, meg persze személyes érdeklődésből. Aztán eljött az a pont, hogy a pályázat egy fázisa a végéhez ért, és mivel ezekből a megrázó helyzetekből nagyon erős képek születtek, úgy döntöttünk, megmutatjuk őket másoknak is.

Tizenöt kép lesz kiállítva. Mik voltak a válogatás szempontjai?

Sok szempontot figyelembe kellet vennem. Egyrészt próbáltam vidám képeket is belerakni – sajnos az ilyen képekből van kevesebb -, hogy a pozitív pillanatokat is megmutassam. Másrészt igyekeztem nemcsak roma gyerekekről készült fotókat beválogatni, ami azért volt nehéz, mert a nem cigány családok sokkal jobban szégyenlik, hogy valaki börtönben ül közülük és ezért gyakran nem engedik a fényképezést. Nagyon szomorú, hogy a cigányok számára a börtön szinte szükséges része az életnek, elfogadják, hogy valaki mindig távol van. Persze a gyerekek ettől nem szenvednek kevésbé semennyivel.  Mindenképp olyan képeket akartam kiválogatni, ahol intim helyzetben vannak az apák a gyerekeikkel. Ezek különféle - közönyös, rajongói – viszonyulásokat eredményeznek, és ezt szeretném bemutatni.

A kiállítás az Ankertben, egy romkocsmában kerül megrendezésre. Mi az oka, hogy pont ezt a helyszínt választottátok?

Az Ankert egyik üzemeltetője az ismerősöm, de nem emiatt választottuk ezt a helyszínt, ez csak megkönnyítette a dolgunkat. Azért döntöttünk az Ankert mellett, mert amikor a Mesekör egyik első szabadulója kijött a börtönből, és Budapesten keresett munkát, ott kapott először lehetőséget, mint pohárleszedő. Egy büntetett előéletű roma, és mégis felvették – ezután azt gondoltuk, hogy nyitottak lesznek egy ilyen témájú kiállításra is.

Ha abban nem is tudnak segíteni egy budapesti romkocsmában kiállított fotók, hogy a cigány többségű a falvakban ezek a gyerekek kevésbé legyenek megbélyegzettek, de azt talán mégis el tudja érni, hogy nőjön a téma iránti társadalmi érzékenység, és akik megnézik a kiállítást, később segítsék az alapítvány munkáját. E mellett nagyon fontos az is, hogy a börtönből szabadultak a társadalom részéről ne kizárólag merev elutasítással találkozzanak.

Milyen adományokat vár az alapítvány?

Mindenféle adományt szívesen vesz. Van az alapítványnak egy másik projektje, a B-Terv, ami a frissen szabadultakat és a családjukat támogatja a társadalomba való visszailleszkedésben. Nekik segítenek munkát és lakást találni, így az ilyen felajánlások különösen jól jönnek. Sajnos nagyon ritka, hogy akad egy „B-Terv lakás”, ahova szabadulás után költözhetnek a szabadulók. Ahhoz, hogy ezek a körülmények megváltozzanak, szükség van segítségre, akár magánemberektől, akár cégektől.

Mit tanultál a fogvatartottakról a velük töltött idő alatt?

Azt, hogy nagyrészt nem bűnözők ülnek a börtönben, hanem bűnelkövetők, akik egyszer vagy többször valami rosszat tettek, de sokszor nem volt más választásuk. Meg azt is, hogy a börtönben ülő szülők többsége ugyanannyira szereti a gyerekeit mint én a sajátjaimat, és hogy szülői minőségük az a kulcspont, ami körül az életük – és következésképp a gyerekeik élete is – kellő segítséggel talán megfordítható.