Érzelemdús ünnepekhez rendelt, romantikus klisékből összetákolt sztártalálkozókat mozikba küldeni az én szempontomból öléggé átlátszó húzás – de most nem az én szempontom a fontos.
Az idén 82 éves Garry Marshall immáron harmadszor keresett magának valami szép napot, aminek az apropóján a lehető legkevesebb alkotói energia befektetésével a lehető legtöbb nézőt csábíthat be a multiplexekbe: a Valentin nap és a Szilveszter éjjel után most május első vasárnapját célozta be, ezúttal Julia Roberts, Kate Hudson, Jennifer Anniston, Britt Robertson, Jason Sudeikis és Timothy Olyphant főszereplésével. A rendező, aki annak idején a Micsoda nő-t készítette, a világon semmit se csinál ezekben a filmekben, csak nyálas, multikulti, hiperkorrekt közhelyeket dobál színészei szájába, akik a tőlük elvárt profizmussal mondják aztán ezeket vissza. Van, aki unottan, van, aki kedvesebben. Julia Roberts a többieknél kicsit alázatosabban, hiszen ugye belőle Marshall csinált anno igazi filmcsillagot a fent említett bombasikerrel. S mint mindig, amikor összefutnak, most is utalnak első közösködésükre. Egyem a szívüket, hát olyan édesek, hogy így szeretik magukat.
Ennyivel talán érzékletesen ki is fejtettem, mit éreztem én az Anyák napja megtekintésekor: kínt, fájdalmat és mérhetetlen álmosságot. Na, de ott volt mellettem a feleségem, akivel szabad délelőttünket (a gyerek az anyósnál) áldoztuk fel erre a 119 perces, lehúzásipari termékre. Bár azt kell mondjam, ő egyáltalán nem szenvedett a filmen – nem csak annyira nem szenvedett, mint én, hanem, egyáltalán nem. Ezen én egy kicsit fel is háborodtam. Nem azon, hogy nem értünk egyet, az engem sose szokott zavarni, hanem inkább azon, hogy az hogy lehet, hogy ennyire nem tudom magam jól érezni közben? Hiszen baromi büszke szoktam lenni arra, hogy ha nem is szeretek egy bizonyos filmet, azt azért általában át tudom érezni, hogy másnak miért tetszik. De most nem. A film alatt egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az én okos, intelligens, rendszeresen moziba járó, igényes feleségem miért szórakozik jól, amikor én percenként igazítok üléspozíciómon, össze-vissza pakolom a lábamat, kinyitom, majd visszatekerem az innivalóm palackjának kupakját – vagyis pokolian szenvedek. Mi a túró történik itt szombat délelőtt?
Aztán, hazafelé se kaptam kielégítő választ a kérdésemre, mármint a magyarázatokból, miszerint „ja, hát egy épkézláb mondat nem volt benne, de én élveztem”, meg, hogy „tudom, rossz volt, de én egy csomószor sírtam, például, amikor a katonaanyu karaokezott”, és, hogy „igen, hosszú volt, de olyan jólesett” – nos, miután ezeket az úgynevezett érveket végighallgattam, eléggé elkezdtem puffogni. Hogy ez világbotrány. Hogy lehet megenni ezt a műizét??? Nem értem. Hiszen én szeretem a romantikus filmeket! És akkor, hirtelen, beugrott.
Beugrott az a kép, amikor jövök haza A feláldozhatók akárhányadik részének sajtóvetítéséről, s áradozok, hogy milyen klassz volt: igazi Zs-filmes osztálytalálkozó. Szóval, örülök egy irtó buta akciófilmnek, mint majom a farkának, s látom, hogy a feleségem is örül. De csak annak, hogy én is örülök. Mert igazából ám nem lelkes. Ő magasról tesz Stallonéra és Schwarzeneggerre, s teljesen hidegen hagyja, hogy ezek a vén szarok mit csinálnak most nyugdíjaskorukban. Nem mondja, de ahogy azt mondja aztán, hogy ott a kaja a hűtőben, látszik, hogy így gondolja. Aztán, amikor később megy ugyanez a film a tévében, akkor se mondja, hogy A feláldozhatók őt mennyire nem érdekli. Egyszerűen csak elkezd olvasni mellettem az ágyban.
Hát, ez van. Hogy az Anyák napja, meg a többi ilyen, nagy nevekkel telepakolt igénytelenség, olyan a hölgyeknek, mint nekünk, férfiaknak egy gagyi akciófilm a régi kedvenceinkkel. Egyszerűen nem lehet olyan rossz, hogy ne legyen legalább egy kicsikét jó. Pláne, ha egyébként arról szól az élet a feleségemnek, hogy a három éves kislányunk után rohangál a játszótéren, ha esik, ha fúj, majd este órákat tölt a kisszobában, hogy elaltassa, aztán éjjel, amikor átjön hozzánk, addig simogassa a kezét, amíg vissza nem alszik (hogy aztán a leány addig rugdossa az apja gerincét, amíg az át nem menekül a kanapéra – de ez most mellékszál.)
Szóval, szerintem fogjuk be a pofánkat. Ha ez a film örömet okoz az anyáknak (márpedig rajtunk kívül szinte csak anyakorú hölgyek ültek a nézőtéren és a reakcióikból úgy hallottam, nagyon élvezték), akkor nekünk kötelességünk jó képet vágni hozzá, uraim. S igen, mindezt úgy, hogy mi is végigszenvedjük. Mert az anyák megérdemlik az igazi áldozatot. S így már talán nem is olyan vészes az a 119 perc, nem igaz?
