A horrorrendező John Carpenter első lemezére 67 évet kellett várni, a másodikra csak egyet, még sincs jelentős különbség a kettő között. De ez vajon jó hír?

John Carpenter neve inkább a filmek, mintsem a zene világából lehet ismerős, ő volt a rendezője ugyanis az olyan klasszikusoknak, mint a Halloween, A dolog, A köd, vagy a Menekülés New Yorkból, de híres arról is, hogy többnyire oroszlánrészt vállalt filmjei zenéjének megkomponálásában. A 80-as éveket követően a kritikai és kereskedelmi mutatókat tekintve csak borzadály munkákhoz adta a nevét, a köpönyege alól előbújt rendezőgeneráció és a retrománia azonban egyre nagyobb piedesztálra emelte a korosodó urat, akinek hatvanas évei vége felé jutott eszébe kiadni első nagylemezét. A Sacred Bones-nál megjelent Lost Themes kedvező fogadtatása aztán sebtiben hozta magával az idei folytatást, ami sok többletet nem ad elődjéhez, de a tavalyi munka kedvelőinek pont ezért jó. Az elmúlt bő fél évtizedben a popzenei fórumokon is tárgyalt soundtrackekhez (a Daft Punk Tron: Öröksége vagy Trent Reznor és Atticus Ross A közösségi hálója) képest mozgalmasabb és elevenebb, ám emiatt kissé csapongó és rapszodikus anyag néhol bátran szúr oda egy-egy gitártémával, azonban sokszor nem világos, hogy anakronisztikus filmzeneanyagot vagy ELO-közeli dús és sűrű prog-elektro-mutánst hallunk, az értelmezést pedig az sem segíti, hogy ezek se nem igazi mozgóképhez készült szerzemények, se nem önállóan megálló dalok. Így akkor járunk el a leghelyesebben, ha egy sokat látott alkotó kedvteléseként füleljük a lemezt ami személyiségéről többet árul el, mint amennyit a zenei diskurzushoz hozzáad.

60%