Mi történt a burgenlandi kisváros kastélyában? Miért kellett közel kétszáz embernek meghalnia? Magyarországra érkezett az öldöklő angyal.
Az egykori budapesti gettó mértani közepén, a Kazinczy utcában mutatták be Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő Rohonc, avagy az öldöklő angyal című számtalan országban sikerrel és/vagy vitasorozat kíséretében játszott, de Magyarországon ősbemutatónak számító drámáját. A Tesla Kulturális Központ Teátruma A zongoratanárnő szerzőjének drámájával nyitotta meg kapuit, ami az emberiség történetének egyik meglepő módon elfeledett szégyenfoltjáról, az 1945 márciusi rohonci tömeggyilkosságról szól. Ezúttal a színpad – vagy nevezzük bejátszható térnek – közelsége nyomasztó mértékben hat a közönségre, mivel testközelből lehetünk részesei annak, ami Batthyány-Thyssen-Bornemisza Margit grófnő burgenlandi kastélyában a második világháború utolsó évében történhetett. Vas-Zoltán Iván egymástól merőben eltérő, de egymástól el nem választható jelenetekben tobzódó előadása nem tankönyvszagú, hanem a hagyományos téren és időn túli cselekményszerkezetbe ágyazva mutatja fel az eseményeket. Jelinek nagyon sokrétű, ide-oda csapongó történetében tíz szereplő játszik, – kivétel nélkül – több szerepet. Ám mivel a jelenetek nem igazán tagoltak, gyakran nehéz eldönteni, hogy éppen a mulatozó SS-tiszteket vagy a nekik bált rendező könnyűvérű grófnőt, netán annak a száznyolcvan zsidónak az egyikét látjuk, akiket a nácik által kijelölt védvonal építésére hurcoltak – Szálasi utasítására – Magyarországról Rechnitzbe.
A Rátkai Márton Színházi Műhely magyarországi ősbemutatója sajátos világot von maga köré. Középpontjában Batthyány-Thyssen-Bornemisza Margit, egy igazi perdita áll. Az alkotók nem tudtak szó nélkül elmenni a romlott nő „udvartartása” mellett, nyilvánvaló ellenérzésekkel viseltetnek a férj, a szerető, és az egyéb tivornyázó, másokat megalázó, vélt égi magasságból pöffeszkedő szereplők ellen. Azt, ahogyan a közel kétszáz zsidót csak a „móka kedvéért”, úgymond a fénypompás est „megkoronázásaként” felhívták a pajtából, majd halomra ölték, és tömegsírba dobálták, majd a sírt ásókat is agyonlőtték, szerencsére nem látjuk. De előbb-utóbb szinte minden szereplő kezébe kerül egy vadászpuska, de a balsejtelmet árasztó fegyver egyszer sem sül el.
A gyéren berendezett, szándékoltan jelzésértékű térben a legfajsúlyosabb történés maga a szembenézés. Elfriede Jelinek, aki családilag halmozottan érintett a holokausztban, inkább hírnökeivel mesélteti el a kegyetlen történetet, a tényekkel való szembenézésre sarkallva nézőjét. Magának a műnek tulajdonképpen nincs is története. Az előadás színpompás, kavalkád-szerű kezdetén ez még izgalmasnak, újszerűnek is hat – kíváncsivá válunk, hova lyukad ki a történet. Csakhogy a kirakószerű építkezésben könnyen elveszhet a néző, a hosszú és gyakran egysíkú monológok pedig egy idő után álmosítóvá válnak. Szívesen írnék nagyon szépeket azokról az alkotókról, akik hosszú próbafolyamat során, tetten érthető elszántsággal és lelkesedéssel létrehozták ebből a nyomasztó alapanyagból ezt a nagyívű előadást, mégsem tudok. Szomorú, de a darab sajnos megeszi szereplőit. Szalay Krisztina a hangos, puccos, feslett férfifaló úrnőként gyakran az ingerküszöböt ostromolja, míg – vélhetőleg tudatos kontrasztként – partnere, Cserna Antal szabályosan jellegtelen karakterré zuhan mellette. Juhász György különös figurát kelt életre, jelenléte, tartása építő jelleggel hat, a Rohonc legjobban megírt szerepével kínálták meg.
Valljuk be őszintén, nehéz mit kezdeni egy olyan impulzív előadással, amely szabályosan nem hagyja fellélegezni nézőjét. Még csak másfele sem tudunk figyelni: mert a szereplők egyszer-egyszer kiszólnak nekünk, hozzánk lépnek, kezet fognak velünk. Első pillanattól kezdve az utolsóig lüktet az egész színpad, zajlik az orgia (mert azt megtudjuk, orgiára mindig van idő) közben halljuk a hírnököket, amint érzékletesen mesélik az eseményeket. Persze mindez nyelvi leleménnyel (Halasi Zoltán fordításában), gyakran szellemes jelenetsorokkal, érzékekre erősen ható elemekkel (pl. tébolyító hangkavalkáddal) tarkítva. A Rohonc, avagy az öldöklő angyal nem kíméli a vallást, sem a nemzet fogalmát – nyíltan, de egyáltalán nem rossz szándékkal provokálja a közönséget. Jelent-e bármit a hit, létezik-e Isten, mit jelent magyarnak, osztráknak (vagy bárminek) lenni, hol kezdődik és hol ér véget a nemzeti identitás. Meg eleve, mit jelent gyilkolni, fel lehet-e egyáltalán fogni a tettet, s a legfőbb kérdés: ki a felelős? A produkciónak kész ítélete van: mi vagyunk a felellősek. Kollektívan. Mi, akik elkövettük, s mi akik, hagytuk, hogy elkövessék.
Minden eredeti ötlete ellenére a magyarországi ősbemutató túl direkt és túlságosan sok. Indokolatlanul hosszúra nyúlik a játékidő, a végén pedig zavarba ejtően színpadias, és a produkció független szellemével merőben ellentétes az a pillanat, amikor szereplőink köveket helyeznek a zsidó áldozatokra emlékező égő mécsesek mellé. Látványos gesztus, de ebben a közegben nem ízléses. Arról nem szólva, hogy nem feledteti az azt megelőző szürrealista katyvaszt, a gyakran parttalanul folyó cselekményt. Kataklizmákkal, kollektív bűnökkel így nem érdemes szembenézni.
