A már kicsit sem új román újhullám csak nem akar unalmas lenni. Hát hogy is lehetne az, amikor Az alsó szomszéd is arról szól, ami van. Illetve, ami nincs.

Hosszan sorolhatnánk persze, hogy errefelé, mármint a románok felé és mifelénk is mi nincs, de hát ne soroljuk hosszan, megtesszük ezt sokszor – inkább nézzük, Radu Muntean (Jelszó: A papír kékre vált, Ünnepek után) filmjében mi van. Egy szerethető, ötvenes átlagférfi, aki kutyát sétáltat, otthon nyugodt szigorral próbálja meg kamaszfiát elhúzni a számítógép elől, feleségével közösen visz egy autók vizsgáztatásával és forgalomba helyezésével foglalkozó magáncéget, aztán megy a terepre, mindenkihez van egy szellemes szava, teszi a dolgát, majd megy haza, éli az életét.

Azt az életet, amibe nem fér bele, hogy fültanúja legyen a lépcsőházban egy ronda veszekedésnek, aminek minden gyanú szerint gyilkosság lett a vége.  Pătraşcu úr beszélhetne arról a rendőrségnek, mit tud, de nem beszél, hátha elmúlik ez az egész. Nem az ő dolga, gondolom, ezt gondolja. Csak aztán a feltételezett tettes csak nem hagyja békén, őt sem, meg a családját sem, hiszen a fiatal férfi tudja, hogy ő tudja, hogy tudja.

Mondhatnánk, hogy Pătraşcu úr idegesítő személy, hiszen a film megtekintése közben egyre nyugtalanítóbb a viselkedése, s mivel működik a feszültség, a hétköznapi (az, amiben ezek a román filmek mesteriek), szinte fáj nekünk, hogy a fickó nem hajlandó kinyitni a száját. S hallgatásával egyre jobban irritálja az alsó, minden bizonnyal bűnös szomszédot. Hisz miért nem beszél Pătraşcu úr? Gyáva? – Gondoljuk mi. Mit akar tőlem? Hát akkor szórakozhatok vele? – Gondolhatja a gyilkos.

Semmi közöm hozzá, egyébként se kellett volna akkor a lépcsőfordulóban megállnom, van nekem elég bajom, mindenki a saját padlását sepregesse, nem szól szám, nem fáj fejem, én csak egy egyszerű ember vagyok, nem akarok belekeveredni. Pătraşcu úr ugyan a film legnagyobb részében nem beszél a vívódásról, ami belülről emészti, de rá van írva az arcára, mi megy végbe benne: pontosan az, ami errefelé, a mi térségünkben sajnos átérezhető dilemma – régen, most, de reméljük, nem mindörökké.

Valóban az a cinkos, aki néma? Hát akkor kezdj el beszélni barátom errefelé, s meglátod – ott van mindez Pătraşcu tekintetében, s bár mi a moziban jobban szeretjük a hősöket, akiknek nem kell sokat küzdeni, hogy igazságérzetük győzzön, de hát a románok azért is vannak előrébb az ilyesfajta őszinte filmekben, mert pontosan tudják, hogy valódi dolgokról mesélni csak így lehet. Visszafogottan, mégis kegyetlenül.

Csak így láthatjuk meg magunkban, s bírhatjuk szóra Pătraşcu urat.