Ma van az Európa-nap. Követeljük hát vissza a Játék határok nélkült, mert az a frenetikus tévéműsor csuklóból megoldotta azt, amit az Eurovíziós Dalfesztivál még kínkeservvel sem tud elérni.
Május 9-e a hivatalos Európa-nap: 1950-ben Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon adta ki a Schuman-nyilatkozatot, amely nem egyebet tűzött ki célul, mint hogy olyan politikai és gazdasági együttműködést vázoljon fel a kontinens országainak, ami elejét venné a további háborúknak.
Ebből a nyilatkozatból született meg kisebb-nagyobb toldásokkal és változtatásokkal az, amit ma Európai Uniónak ismerünk, és ami van annyira összetett, sokrétű és nagy, hogy az átlagember tulajdonképpen nem is ismeri. Mármint persze, fel lehet sorolni a tagállamokat (28), pontos adatokkal rendelkezünk a térség nagyságáról (4 és fél millió négyzetkilométer) és lakosságáról (úgy 510 millió), van himnusza, fővárosa és egy totál jellegtelen zászlaja és még jelmondata is, amit elvileg 2000 óra hivatalosan használnak: Egyesülve a sokféleségben. Éljen.
Ezen a napon a Unió intézményei – és természetesen tagállamai – szorgalmazzák, hogy az itt élő emberek jobban érdeklődjenek vagy egy többet tudhassanak meg a működéséről és szervezeteiről, amivel baj nincs, legfeljebb annyi, hogy egy nap alatt olyan nagyon sok mindent nem szív magába az ember, de ha már himnusz van, legyen hivatalos nap is, és ha már van, akkor történjen is rajta valami.
Nem mondom, hogy rossz dolog a területi integráció, vagy az, hogy ugyan menjünk már egy irányba, ha egy kontinensre sodort minket a szél, és ha lehet, akkor ne folyton a szomszéd tehene miatt egye minket a kefe, de az Unió történelme és működése is néhol annyira száraz és megfoghatatlan (hiszen léptékkel nagyobb dolgokban gondolkodik, mint mondjuk az alattam lakó Zsuzsa néni), hogy valahol érthető módon sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Van és kész.
Ez egyrészt lehetne megnyugtató, hiszen ha nem értünk valamit és még csak nem is foglalkozunk vele, nagylelkűen másokra bízzuk a döntéseket, akikről úgy gondoljuk, hogy kompetensek – ám amint úgy érezzük, hogy nem végzik tökéletesen a munkájukat, és nem tudnak azonnal megoldást találni egy olyan kérdésre, mint például a menekültválság, nehéz megtalálni a közös hangot. A vélt és valós gondok kapcsán a lehető legkényelmesebb megoldás egymásra mutogatni, fenyegetőzni a kiválással, szidni Brüsszelt, aztán ugyanolyan vehemenciával – de mérgesen – költeni tovább az eurót.
Az Uniót elsősorban nem szeretni vagy utálni kell, mert nem érzelmi kérdés. Ám a lakosság nem részének esetében mégis az érzelmekre kell hatni, mert az egyszerűbb, mint megtanítani őket olvasni és számolni.
Arra, hogy az Unió országainak lakossága közelebbinek érezze magához a többit, rengeteg sikeres és kevésbé sikeres próbálkozás született már, és eurómilliárdokat költöttek arra, hogy a nemzetiségünk mellé jó szívvel oda tudjuk gondolni az európait is – és ha felmerül egy, az egész kontinenst foglalkoztató és érintő kérdés, ne legyen vita abban, hogy egyesüljünk ebben a gyönyörű sokféleségben. Ifjúsági- és diákcsere programok, testvérvárosok, mobilitás, Schengen, közös pénz (ilyenkor mindig adok egy pacsit képzeletben Montenegrónak): egy része gazdasági kérdés, más része kirakat. De akkor már legyen az a kirakat rendes kirakat!
Azt ugye a közeljövőben nem lehet egyik pillanatról a másikra megoldani, hogy az Unió legszélső falujának legutolsó lakosa is annyira európai léptékben gondolkodjon, mint egy brüsszeli képviselő, és évszázados kultúrákat és normákat sem lehet csak úgy kiiktatni és nem is kell. Az országok büszkék arra, amiben jók vagy mások, mint a többi. És nem utolsó sorban szeretnek versenyezni egymással. Nem a profi sportra gondolok, bajnokságokra és olimpiákra, hanem az egészséges versenyzésre. Igen, követelem vissza a Játék határok nélkült, mert az a frenetikus tévéműsor csuklóból megoldotta azt, amit az Eurovíziós Dalfesztivál még kínkeservvel sem tud elérni.
Ha már szükség van olyan több éves programokra, amelyek közelebb hozzák egymáshoz a nemzeteket, akkor egy ilyen jellegű, könnyed hangvételű megmérettetésnél nincs jobb. Ezerszer hatékonyabb, mint egy intézménylátogatás, és többet is lehet belőle tanulni. Példának okáért azt, hogy dinoszaurusz jelmezben mindenki hülyén néz ki, függetlenül attól, hogy francia vagy német.
A Játék határok nélkül sem másért született meg, mint hogy a második világháború utáni kicsit kornyadt hangulatot helyrerázza, és elsikálja a nemzetek közötti ellenérzéseket: és ment neki! Sőt! A Játék határok nélkülben már 1993-ben európainak számítottunk – akkor csatlakozhatott a műsorhoz Magyarország is.
A tévéműsor 30 évadot élt meg, és ezalatt 20 ország vett benne részt, és megtippelni sem tudom, hány embernek okozott földöntúli örömöt, egy idő után viszont már nem volt anyagilag kifizetődő a hatalmas játéktér és a számtalan kosztüm legyártása, így könnyes búcsút kellett tőle vennünk. Pedig ha valamire, erre megérné a propaganda miatt költeni: a politikusok csinálják a politikát, és akit ez a része nem érdekel, elnézegeti a cirkuszt, de nagyon európai módon teszi majd azt.
Azért szerencsére nem maradunk versenyzésre buzdító programok nélkül, igaz, kevésbé látványos és nem főműsoridőben zajlik, hanem egész májusban: a CyclingChallenge idén is egy komoly európai megmérettetés, amiben az vesz részt, aki csak akar. A verseny lényege annyi, hogy letölthető applikáción keresztül mérik, hogy melyik európai városban bicikliznek a legtöbben és a legtöbbet május elseje és harmincegyedike között. Hát ki az, aki nem kap Budapesten vérszemet? Elő a biciklikkel. És ha megállít a rendőr, ha beszól egy gyalogos, ha rád dudál egy autós, nyugodtan megmondhatod neki: bocs, azért tekerek, hogy európai legyek.
