A sértettségtől a dühön át a változtatni akarásig, megannyi erős és markáns érzelem összpontosul.
A Ludwig Múzeum Szenvedély című kiállítása után – amelyben főleg német vonatkozású anyagokat vonultat fel – megnyílt a Rock / Tér / Idő is, amely a magyar könnyűzene és képzőművészet kapcsolatára és kölcsönhatására fókuszál.
A Ludwig Passion rendezvénysorozat második kiállítása egyfajta háttéranyagként is szolgál a következő egy hónapon belül megvalósuló kísérőprogramoknak, amely között rendhagyó tárlatvezetés és filmklub ugyanúgy van, mint szabadegyetem és tehetségkutató fiatal zenekaroknak. Vagyis: nem csak vizuális élménnyel, hanem kultúrtörténeti csemegékkel is gazdagabbak lehetünk, ha részt veszünk a Passion valamelyik eseményén.
A kiállított anyag – hasonlóan a Szenvedélyhez – szerteágazó és sokrétű, köszönhetően a témának. A ’70-es, ’80-as évek magyar undergroundja egy izgalmas, és az elmúlt időnek köszönhetően már-már romantikusnak számító közeg, ami viszont még mindig nem volt annyira régen, hogy ne tudjunk vagy ne akarjunk hozzá érzelmileg is viszonyulni. Márpedig jaj, dehogynem akarunk. Vagy azért, mert volt szerencsénk megélni, vagy azért, mert anyáinknak és apáinknak volt hozzá szerencséje, és kvázi teljesen egyértelmű, hogy a magyar kortárs művészeti múzeum falai között nosztalgiázunk rá.
A Rock / Tér / Idő egy sűrű anyag, legalábbis sűrűnek kéne lennie, hiszen egy olyan zenéről, közegről és korról szól, amelyben a sértettségtől a dühön át a változtatni akarásig annyi erős és markáns érzelem összpontosult, ami ma már nem ennyire tetten érhető. Talán ezért volt hiányérzetem a tárlattal kapcsolatban, mert ez valahogy – direkt vagy véletlenül – teljesen kimaradt belőle. Ott van a címben ugyan a rock szó, de a teremben már csak a tér és az idő jutott.
Ettől függetlenül a tárlat számtalan érdekes és izgalmas alkotást foglal magába, mert falvédőn még a sztárok is groteszkek (Pittmann Zsófi hímzett munkái), a meztelen női testre írt szövegek akár át is értelmezhetőek (Nagy Kriszta x-T fotói), Aczél György kiválóan mutat egy színes portrésorozaton (Ungár Csaba Darabok Warhol Aczél-szériájából című munkája), a hely- és közönségspecifikus installációk pedig igen hálássá tudják tenni a nézőket. Hogy lehet egy kicsit rosszalkodni, na.
Nagyjából ilyen a Rock / Tér / Idő, kicsit hipóízű, de megpróbál kikacsintani, kicsit személyeskedik, de azért távolságot tart. Viszont egy olyan korszakról beszél, amit fontos és szükséges mind ismerni, mind megérteni. Nem szereti vagy utálni kell, hanem érteni és tanulni belőle. Nem az egekbe kell magasztalni az ellenkultúrát, hanem a helyén kezelni. Máskülönben nem lesz tere és értelme az újnak.
