Éppen azért, mert heti rendszerességgel leadja a tévé. No és persze a kocsiverseny miatt!
Nyilván az előbbit kell jobban megmagyarázni, mármint, miért is lenne érdekes egy 1959-es film, ami tényleg bármikor látható, szinte bármin és bárhol? Ráadásul, szünettel együtt közel 4 órás, az meg azzal együtt is sok és fárasztó, hogy lassan egy romantikus vígjátékot se tudnak 120 perc alatt befejezni. 4 óra bármiből túlzás tud lenni, még akkor is, ha az a bármi nem akármi. Hanem a Ben-Hur. A filmtörténet egyik leglegebb legje, Hollywood hőskorának lenyűgöző erődemonstrációja. A MOZI, amiben annyi statiszta mozgott, hogy simán elhordtak volna egy hegyet is – lehet, el is hordták, aztán azon beszélt az egyik jelenetben Jézus.
Tehát, miért is lenne érdekes a Ben-Hur 2016-ban, abban az évben, amikor pár hónap múlva jön a remake? Na, például pont ezért, mert így, hogy csodásan felújítva látható a régi (ami egyébként már a második adaptációja volt Lew Wallace regényének), még értelmetlenebb lesz a mozgóképhistória egyik legfeleslegesebb újrafeldolgozása. Mondjuk, arra azért érdemes ám felkészülni, hogy ami a tévé előtt lomhának tűnik, az a nagyvászon előtt is az: William Wyler abban a korban alkotta meg epikus művét (túl sokszor használjuk ez a jelzőt, pedig kábé csak a Ben-Hurra kéne), amikor még mindenki ráért fizikailag is nagyot gurítani. A stáb, meg a publikum is. Charlton Heston hosszan és sokat mereng, eltökélten és lángoló tekintettel: nagyjából minden kétszer van itt elmondva, s akkor is csak szééépen, artikuláltan, teátrálisan. Körbenézünk mindenhol alaposan, nem sietünk sehova, elvégre hadd látszódjon csak minden cent. Júda megküzd a bosszúért, a csodákért és a hitbéli megvilágosodásért.
Nem is baj ám az, ha nincs feltétlenül és állandóan a kedvünkben járva, elvégre egy filmtörténeti legenda ne alázkodjon meg nézője előtt: a Ben-Hur végignézése komoly feladat a ma emberének, mert bizony el kell fogadni a szabályait. Le kell lassítani, máshogy kell befogadni, türelmesen, s igen, hát mit csináljunk: tisztelettel. Nem azért, mert 11 Oscar-díj, hanem azért, mert tulajdonképpen mi vagyunk ám itt megtisztelve. Hogy olyasféle minőségben láthatjuk, mint ahogy anno látták a népek. S ez az a film, ami kitaposta a szandállal az utat. Nem csak a Gladiátornak, hanem annyi mindennek, hogy be se férnének a római arénába. Otthon, a húsvéti sonkaszagban és a karácsonyi készülődésben kisebb filmnek látszik, mint amilyen valójában: pedig a Ben-Hurt nem szabadna bezárni. A Ben-Hur nem csak egy szezonális konzervmozi. Hanem mértékegység. Mindenben. S nincs az a CGI-orgia, ami rá tudna licitálni.
A tengeri csatára biztosan nem, a kocsiversenyről már nem is beszélve. Illetve beszéljünk csak róla, mert az a helyzet, hogy engem teljesen ledöbbentett, mennyire működik, mennyire végiggázol rajtam. Pedig kevés jelenet van, amit többször láttam képernyőn, mint ezt. Ám úgy meg se közelítette a szélesvásznú hatást. E jelenet 2016-ban se lehetne ennél elképesztőbb. Sőt, ma már tényleg nem csinálja meg így senki. Brutalitásban, tempóban, bármiben lehagyhatatlan, leszoríthatatlan. Kegyetlen, elsöprő bravúr, a vakmerőség magasiskolája: aki ott kisodródik, az ki van sodródva, akin végigmennek a lovak, azon végig vannak menve – esküszöm, volt néhány pillanat, amikor konkrétan elkaptam a fejem, pedig hát tényleg másodpercre pontosan tudtam, mi történik. Őrület, s micsoda rendszerben tempózik!
Úgyhogy szerintem ne tessék azt képzelni, hogy a Ben-Hurral könnyű elbánni. De azt se tessék gondolni, hogy cinefileknek mellőzhető a filmszínházas megtekintés. Nem az. Kötelező. Ha valami, akkor a Ben-Hur: kötelező.
