Mi okozza a rasszizmust? Gyakoribb vidéken, mint nagyvárosban? Miért gyűlölték a felszabadított feketéket az amerikai Délen?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ Harper Lee a Menj, állíts őrt! című regényében. Amit megelőz a híre: 2011-ben jelent meg az USA-ban, de vagy fél évszázaddal korábban írta a meg a februárban 89 évesen elhunyt Harper Lee, a Ne bántsátok a feketerigót! azidáig egykönyves szerzője. „Új” regénye leginkább Pulitzer-díjas sikerkönyv korai draftja, ami a maga korában olyan élesen bírálta az amerikai Dél rasszizmusát, hogy csak finomított verzióban jelenhetett meg, és ez lett a Ne bántsátok a feketerigót!. Hogy a merészen antirasszista Menj, állíts őrt! meg sem jelenhetett, cenzúrázott változata viszont meghódította a világot, az meg is magyarázza, miért nem írt több regényt Lee.
Persze azért van más magyarázat is arra, miért hat teljes évtized kellett a szöveg megjelenéséhez. A fiatal Lee prózája nyers, éretlen, lerí róla, hogy kezdő író első szárnypróbálgatása, ahogy az is, hogy a kiadónál rögtön a cselekmény gyökeres megváltoztatását kérték, nem pedig a leírások finomítását. Ugyanakkor nem kérdés, hogy ennek a szövegnek meg kellett jelennie. Ha nem a formát, hanem a tartalmat nézzük, a Menj, állíts őrt! bravúr, sőt, bármekkora bestseller is lett, kifejezetten alulértékelt. Nagy tehetségről és intellektusról árulkodó munka. Bizonyítja, hogy a jó dramaturgia többet ér a szépírásnál, és nem csak azért, mert több ágazatban (színház, film) is életképes.
Az írónő sikersztorinak látszó tragédiája önmagában is megérne egy darabot. Bár ez szinte már el is készült: a Menj, állíts őrt! láthatóan egy debütáló szerző műve, mivel személyes „így jöttem” történet. Míg a Ne bántsátok a feketerigót! egyik főhőse a középkorú férfi Atticus, a másik kislánya, Louise, a Menj, állíts őrt! egyetlen hősre s egyben narrátorra épül, Louise fiatal felnőtt változatára, aki alighanem Lee alteregója. A koruk is stimmelt, és ebben a szövegben talán még több is az életrajzi elem, mint a díjnyertes sikerkönyvben.
A főhős pont olyan érzékeny és okos, de nő létére fiús típus, mint amilyennek e regény alapján a szerzőt lehet elképzelni. Louise New York-ból utazik haza látogatóba Alabama államba az 1950-es években. Régóta nem tetszik neki, hogy a helyi nyárspolgárok lenézik az alacsonyabb osztályból származókat, de így is sokkolja az, amit otthon talál. Először szembesül az amerikai Délen a rabszolgák felszabadítása óta kialakult rasszizmussal. A faji feszültség azóta eszkalálódott, hogy Amerika-szerte elrendelték az iskolai szegregáció megszüntetését. A helyiek ordas retorikával tiltakoznak a vegyes iskolák ötletével szemben, de a hősnőnek az teszi be a kaput igazán, amikor rájön, hogy bálványozott, ügyvéd apja is a helyi fajgyűlölők közé állt.
Ez a történet generációs különbségekről és egy nő felnőtté válásáról, intellektuális ébredéséről, tökéletesnek hitt szüleiből való kiábrándulásáról szól, ami éles ellentétben áll a Ne bántsátok a feketerigót! cselekményével, amiben Atticus nem habzó szájú rasszista, épp ellenkezőleg, minden tudását latba vetve véd egy ártatlanul vádolt feketét. A Ne bántsátok a feketerigót! tárgyalótermi cselekményszála egyébként már ebben a szövegben megjelent: Atticus itt a múltban ugyancsak igazságosan védett egy feketét, amiért őt is kiközösítették. A Menj, állíts őrt! alkalmával viszont az ügyvéd épp azért keresi a rasszisták kegyeit, hogy megbocsássák neki azt, amit ő maga is bűnnek tart: hogy igazságosan bánt egy feketével. Lee-nek tehát hőst kellett faragnia antihőséből, hogy kiadják a regényét.
Ha ez alapján a Menj, állíts őrt! egy militánsan antirasszista, de egyébként rosszul megírt regény benyomását kelti, hát mi sem áll távolabb a valóságtól. Ez a könyv inkább dramaturgiailag radikális, nem politikailag. Ami üzenetét illeti, már ez a szöveg is cenzúrázottnak hat: a hősnőt ugyan sokként éri, amikor rasszista csőcselék soraiban látja apját, és első felindulásában elhatározza, hogy soha többé nem tér vissza vidékre, végül azonban megenyhül, heves érzelmeit megértés váltja fel. Persze továbbra is elítéli a rasszizmust, de már látja a magyarázatát: a gonoszság banálisnak bizonyul (Hannah Arendt után szabadon), a fajgyűlölet pedig békés módszerekkel is gyógyíthatónak látszik.
Politikailag tehát kifejezetten óvatos volt Lee, regénye végén szinte bocsánatot kér azért, hogy fel merte hánytorgatni a déliek rasszizmusát (pedig azzal ma már csak szélsőségesek értenek egyet). Láthatóan fogalma sem volt, mennyire igaza van. Ami viszont a történetszövését illeti, merészebb aligha lehetett volna. A regény első felében még be sem indítja a cselekményt: hősnője hazatér szülővárosába, és megrohanják gyermekkori emlékei. A tempó ráérős, tudatfolyam-szerű, a tónus hol melankolikus, hol kedélyesen viccelődő, amiből semmi nem vetíti előre a második félidő drámáját. Lee megáll a tűréshatárunk előtt, épphogy nem untat, de szép csendben azonosulást teremt a hősnővel, mégpedig azzal, hogy megismerteti velünk gyermekkorát, személyiségét és a környezetét. És amúgy is könnyű együtt érezni a hőssel, mivel kívülálló: New Yorkba elszármazott nőként csöppen vissza vidékre. Személyisége és régi-új környezete tökéletes ellenpólusok: a nagyvárosi nő emancipált és liberális, a helyiek pedig ultrakonzervatívok, minden adott tehát egy feszült konfliktusokkal teli drámához.
Lee szinte mellékesen indítja el a cselekmény fő vonalát valahol a könyv felénél, ahol hősnője egy személyre szabott rémálomba csöppen, vesszőfutását pedig a szerző az expozícióban fű alatt alaposan előkészítette. Louise nagyot csalódik szeretteiben, egy világ omlik össze benne. Hitegeti magát, hogy csak nem annyira rossz a helyzet, de hiába. Megpróbál a végére járni a helyiek rasszizmusának, de nehéz feladatot vállal ezzel. És amikor Lee már megdönthetetlenül bebizonyította, hogy a korabeli déliek rasszizmusa vállalhatatlan, még mindig tud meglepetést okozni. Hősnője ekkorra megérti, mi okozta neki az igazi sokkot: csak az, hogy rájött, apja is csak egy gyarló kisember, aki nem tudott felérni azokhoz az elvekhez, amit gyermekeinek tanított.
Nem vitás, Lee nagyon tehetséges volt: túlságosan is megelőzte a korát, így remekművének csak egy lebutított, tárgyalótermi drámával hígított változata lehetett sikeres. De jobb későn, mint soha: ennél személyesebb, önéletrajzibb történetet aligha írhatott volna, és mi elolvashatjuk.
