Férje hűtlensége ihlette Beyoncé aktuális lemezét, ami megmutatja, hogy a harag és a csalódottság művészi szempontból korántsem rossz dolgok.

Beyoncé másfél évtizede kirobbanthatatlan főszereplője a mainstream popzenének, hisz lényegében mindegy, hogy mit csinál, a magas VIVA+-rotáció, egy Velvet-vezércikk és Billboard topközeli pozíció garantált. Persze az úrnő korántsem szemlélte passzívan, miként csinál belőle gigasztárt a lemezipar, hanem inkább elismerésreméltó módon lett R&B csitriből öntudatra ébredő popistennő, akit méhkasként követ milliószámú rajongója, sőt, mostanában már a kritikusközeg is. Így nem is elhamarkodott megállapítás az, hogy jelenleg nincs nála idealizáltabb XXI. századi szólóelőadó, és ráerősít erre a meglepetésbombaként bevetett Lemonade is, ami eredetileg egy, az HBO-val közösen elkészített filmmel megtámogatott visual albumként jelent meg, de képanyag nélkül is tökéletesen megállja a helyét. James Blake, Kendrick Lamar, Diplo, Jack White és a Vampire Weekendes Ezra Koenig is közreműködött a munkálatokban, így az afroamerikai zenetörténelem (soul, R&B, hip-hop, blues) modern szakértői szabták ki a formát, amibe B öntötte a tartalmat. És hogy pontosan mikor, kivel és mit csinált az a fránya Jay-Z, még nem világos, az viszont igen, hogy nagyon felbosszantotta a világ egyik legfontosabb asszonyát. Zsigeri düh, szívből jövő letargia és őszinte szenvedély tölti csurig a lemezt, amit bársonyosan bombasztikus, feltűnésmentes és elegáns esszenciája, valamint markáns dallamai tesznek fontos csomóponttá az elmúlt 2-3 év lemeztermésében, de ha nem a kulturális régész, hanem a szórakozásra éhes hallgató szemével nézzük, is hibátlan, kellően súlyos, művészi és pompás a végeredmény.

85%