Miért választja valaki Debrecent Amerika helyett? Milyen érzés a legnagyobbakkal dolgozni? Miért viseli Madách nevét egy zenés színház?  Titkokról és dilemmákról beszélgettünk Lengyel Györggyel.

A Madách Színház rendezője volt, igazgatta a pécsi Nemzeti, majd a debreceni Csokonai Színházat. Könyveket, tanulmányokat írt, tanított a Színművészeti Egyetemen és húsz évig a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának elnökeként dolgozott. Lengyel György a napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját.

Ennyinek is érzed magad?

Segít, vagy nem, hatvanöt évesen abba kellett hagynom a rendezést. Azelőtt sosem gondoltam bele, hogy egyszer ennek vége lesz. Tizenöt éve, hogy nem megyek be esténként a színházba, pedig még jónéhány darabot szerettem volna megrendezni. Azonban csak mostanában fordul elő, hogy nehezen veszem tudomásul az idő múlását, de a feleségem szerint szerencsés vagyok, hogy ezzel eddig nem foglalkoztam, hiszen sokan már hatvan körül erről beszélnek. Messze jövőt nem kívánok magamnak, de nagyon furcsa belegondolni, hogy a közeljövőben elfogy az idő. Ez persze jó apropó arra, hogy szembenézzek azzal, amit eddig csináltam. Három korszak Debrecenben, egy Pécsett, huszonkét év a Madách Színházban, húsz év az ITI (International Theatre Institute) magyar elnökeként, négy színházi antológia szerkesztése és megírása. A kedvencem ezek közül az önálló esszékből álló Színházi emberek.

A Madách Színházban töltötted el a leghosszabb időt. Mindent megrendeztél, amire ott lehetőséged volt?

A mai Madách Színház egy musicalszínház, más színészekkel, más stílusban. Furcsa, hogy éppen Madách nevét viseli, aki meglehetősen távol állt a műfajtól. Elnevezhették volna újra Royal Színháznak, vagy Revüszínháznak. Amikor elkezdtem a Madáchban rendezni, a művészet temploma volt. De később a kifejezési vágyaim sajnos nem tudtak azonosulni a színházzal. Bár megmaradt a nívó, kiszikkadtak a falai. Egy üvegházzá változott, amiben nehéz volt létezni. Viszont azokkal, akik vezették, réges-régi volt a kapcsolatom, nem mehettem szembe, jóllehet, idővel teljesen mást képviseltek. Ádám Ottó volt, akitől a legtöbbet tanultam.

Hogyan indult a pályád a főiskola után?

A diploma után Debrecenbe, a Csokonai Színházba szerződtem, ahol Szendrő József kinevezett direktor igazgatása alatt Vámos László volt a művészeti vezető, aki később, amikor esedékessé vált, szorgalmazta, hogy ne egy idegen jöjjön főrendezőnek a színházba, hanem olyasvalaki, akit már ismer a társulat. Engem becsültek a színészek, így Vámos kijárta a megfelelő minisztériumokban, hogy én kapjam meg a főrendezői posztot. Akkoriban ritka volt, hogy valakit huszonhat évesen ilyen felelősséggel ruházzanak fel. Közben a Nemzeti Színházban megrendeztem a Nem félünk a farkastólt és a Gőzfürdőt, de mindkét előadást betiltották. Fordított Nyilas Misi voltam, örömmel mentem vissza Debrecenbe. Két újabb sikeres év után szerződtetett a Madách, ahol egy fantasztikus társulat volt akkor. Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Márkus László, Gábor Miklós… Óriási színészekkel dolgozhattam együtt. Persze nagyon sok olyan darabot is meg kellett rendeznem, ami nem volt kedvemre való, de egy idő után fellázadtam. Álltam a lábamon, vendégrendeztem Veszprémben, Miskolcon és a Vígszínházban, valamint készítettem tévéjátékokat is.

Latinovits Zoltánnal Debrecenben kezdődött a barátságotok?

Az egy nagyon szép epizód. A Csokonai Színházban játszott, de azt hiszem, egyszer rosszul viselkedett és az igazgató, Szendrő József elküldte egy kis időre. Így került Latinovits Miskolcra, ahová egy nap átküldött Szendrő, nézzem meg, milyen színész lett belőle. Rómeót játszott, és előadás után megkerestem az öltözőben. Egészen reggelig beszélgettünk, amíg föl nem ültem a vonatra. Jó barátok lettünk, s később vissza is szerződött Debrecenbe. A Ruttkai Évával kezdődő szerelmüknél is ott lehettem. Ruttkai felhívott egy napon: „Gyuri, mondjon el nekem mindent a Zoliról. Nem követek-e el nagy hibát, ha otthagyom miatta a férjemet?” Persze én nagyon rábeszéltem Zolira, hiszen egy barátnak ez a kötelessége. Ha arra gondolok, hogy ez a kapcsolat mindkettejük életében milyen fantasztikus jelentőséggel bírt, azt hiszem, nem tettem rosszat. Azt persze elhallgattam, amit el kellett, hogy Zoli egy nyugtalan ember volt, és olykor a legjobb barátaival is elképesztően össze tudott veszni. Vannak nagyon nagy színészek és rendkívüli tehetségek. Latinovits ebbe a második kategóriába tartozott. Nagyon vonzó és taszító egyéniség volt egyszerre. Öngyilkossága előtt három nappal találkoztunk utoljára. Ruttkaival rendeztem egy darabot éppen, s ő, mielőtt elutazott vidékre, bejött elköszönni a színházba. Együtt ebédeltünk – de ekkor már egy másik ember volt. Gyakran felteszik a kérdést, hogy készült-e a halálára, mint ahogy Domján Edittel kapcsolatban is, akivel szintén közeli barátságban voltunk a feleségemmel. Erre azt mondom, hogy igen és nem. Az ő esetükben nem motivációról volt szó, hanem rettenetes indulatról. Számomra viszont isteni adomány volt, hogy velük dolgozhattam.

Abban az időben nehéz volt külföldre kijutni, de a Nemzetközi Színházi Intézet által neked évente többször is sikerült. Hogyan lettél a magyarországi központ elnöke?

Az ITI (International Theatre Institute) a második világháború után azért alakult, hogy a fasizmus által kettészakított világban összekössék főleg Európa és Amerika művészeit, kizárólag szakmai alapon. A workshopokra és színházi találkozókra a kommunista országok is könnyebben engedték ki a művészeiket. 1963-ban Michel Saint-Denis és felesége pár napot Budapesten töltött és mivel Saint-Denis írásait én fordítottam le, többek között a Színészek, rendezők című antológiámba, azt kérték, hogy én legyek a tolmácsuk. Általában a tolmács volt a besúgó, ezért a minisztérium kiküldött mellém egy másik fordítót is, aki megírta a jelentést. Később, egy színházi kongresszus kapcsán behívott az ITI akkori elnöke, hogy elmondja, mennyire meg voltak velem elégedve. Tudta, hogy a könyvek révén rengeteg külföldi kapcsolatom van, így felajánlotta, hogy vegyek részt az ITI magyarországi munkájában. Így kerültem be, s később egyre több feladatot kaptam. Amikor aztán a második debreceni korszakomban politikai okok miatt kifúrtak a Csokonai Színházból, némi vigaszdíjként felterjesztettek a magyarországi központ elnökének. Az ITI elnökeinek politikailag megbízhatónak kellett lenniük, és már a legelején figyelmeztettek, hogy ne akarjak sokat, mert hamar kitörhetem a nyakamat. Később persze majdnem ki is törtem, de ez egy másik történet. 1980-tól 2000-ig voltam elnök, rengeteg színházi emberrel ismerkedhettem meg és bekerültem az európai színházi vérkeringésbe. Hálás vagyok az életnek érte, és hasznos is volt a munkánk, hiszen sok fiatalt tudtunk kijuttatni külföldre, illetve az idejövőknek sokkal jobb tájékoztatást tudtunk adni, mint valaha.

John Gielguddal is ekkor ismerkedtél meg?

Vele még jóval korábban. Egy nagyon kedves, idős színész barátom, Somló István szerkesztett egy antológiát, ami az anti-Sztanyiszlavszkij teóriákat hivatott népszerűsíteni Magyarországon, mert elege volt abból, hogy mindenki mindig Sztanyiszlavszkijra hivatkozott – persze egy megcsúfolt, meghazudtolt Sztanyiszlavszkijra. Ebben kérte a segítségemet. Végül két antológia készült el, a Színészek, szerepek és a Színészek, rendezők. Az antológiában szereplő írásokhoz azonban meg kellett szereznünk a közlés jogát, így az angol tanárom segítségével megírtuk a leveleket és elküldtük szerte a világba: Csehszlovákiába, Lengyelországba, Franciaországba, Angliába, Németországba… Sokakkal együtt John Gielgud volt, aki örömmel került velünk kapcsolatba.

Mennyire tudtál független maradni egy olyan érában, ahol mindent átszőtt a politika?

Főrendezőként nem kellett pártmunkát végeznem. Kétszer is felhívták rá a figyelmemet, hogy soha nem leszek színházi vezető, ha nem megyek a marxista, vagy leninista esti egyetemre. Tudomásul vettem, s amikor kérdezték, miért nem megyek, azt mondtam, úgy nem jutna időm másra. 1988-ban lettem a pécsi Nemzeti Színház igazgatója, egy pillanattal a rendszerváltás előtt, onnan aztán mégis politikai okokból jöttem el. Megkért az akkori alpolgármester asszony – aki egy nagyon rendes asszony volt –, hogy ne pályázzak, mert valaki más fogja megkapni. Ezt persze nehéz és fájdalmas volt elfogadni, hiszen három éven át építettük a színházat, jó előadásokat csináltunk, kitűnő színészekkel és rendezőkkel, s mire a társulat kiforrta magát, mennem kellett.

Ekkor jött a harmadik debreceni időszak?

Előbb kaptam egy meghívást Amerikába, ahol egy egyetemen tanítottam két hónapig. Őszintén elgondolkodtam azon is, hogy a családommal együtt kiköltözzünk. De ezzel egyidőben jött egy felkérés Debrecenből is, aminek viszont nem tudtam ellenállni, s a nyugdíjazásomig két ciklust csináltam végig igazgatóként. Fiatal rendezőket vihettem oda, fiatal írókat mutattunk be, és olyan színészekkel dolgoztam, akikkel szerettem volna. Ha ez a debreceni nyolc év nem lett volna, nem lennék azonos saját magammal. Egyszer Baltimore-ban egy könyvesboltban véletlenül összetalálkoztam az ITI amerikai elnöknőjével. A hölgyet Martha Coigney-nek hívták, s kérdezte, milyen könyvet vettem. Az egyik egy híres amerikai rendező, Alan Schneider önéletrajzi könyve volt, aki hiába ért el nagy sikereket, a könyve tele volt az elmulasztott lehetőségek miatti keserűséggel. Mint kiderült, Martha közeli barátja volt Schneidernek, s azt mondta, egy dolgot nem szabad: panaszkodni egy önéletrajzi könyvben. Mert akkor azt fogják hinni, hogy semmi sem sikerült. Ha én a Madách Színházban töltött éveim alatt írtam volna meg az életrajzomat, lehet, hogy szintén egy keserű írás született volna, mert hiába volt sok nagyszerű emlékem (Holt lelkek, Peer Gynt, Régimódi történet), a kötelezően megrendezendő darabok túlsúlyban voltak. De szerencsére amit a Madáchban nem valósíthattam meg rendezőként, arra lehetőségem volt Debrecenben, Pécsett, a televízióban és külföldön.

Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, hogy a 70-es évek avantgárd művészete nagy hatással volt rád. Hogyan tudtad ezt a hatást a munkádba átültetni?

Az avantgárd az érdeklődésemet befolyásolta, a rendezéseimet kevésbé. Egyetlen Albee-darabot rendeztem és egy Pintert. Slussz. A stílusért rajongtam, később tanítottam is. Ha megkérdeznéd, mit rendeznék még meg: Beckett Végjátékát biztosan. Sok avantgárd előadást láttam külföldön, és ami még nagyon izgatott, hogy hogyan lehet a klasszikusokat modernizálni. Az orosz avantgárd, a mejerholdi irányzat kifejezetten szívügyem volt. A filmszerűséget és a mejerholdi teatralizálási vágyat csak a Holt lelkekben tudtam kiélni – Szakonyi Károly kitűnő adaptációjában.

Utólag szigorú rendezőként tekintesz magadra?

Amikor nagy színészekkel dolgozol, a legalapvetőbb feltétel, hogy rendet kell tartanod. Ha őket nem olyan körülmények veszik körül, amit megkívánnak, nem tudnak dolgozni. Rengeteg fiatallal is dolgoztam, akár színházban, akár a Színművészetin, ahol ugyancsak rendet kellett tartani, a színigazgatásról nem is beszélve. De azt hiszem, jó humorral áldott meg az Isten, így talán a szigor nem volt jelen olyan nagy mértékben a munkámban.

A születésnapodra készülsz valamilyen írással?

Igen, de majd csak télen jelenik meg, az a címe, hogy Kortársuk voltam. Hangsúlyozottan nem rólam szól, hanem azokról a színházi emberekről, akikkel leéltem az életemet. Két nagy tanulmány van benne: egy Németh Antalról, akinek fiatalon nagyon sokat köszönhettem és egy Hevesi Sándorról. Párhuzamos életrajz, Plutarkhosz nyomán: Hevesi Sándor kilenc, Németh Antal pedig tíz évig volt igazgatója a Nemzetinek. A tanulmány mindkettejük vidékről való feljövetelével kezdődik – hogyan kerültek be a budapesti színházi világba, hogyan jutottak el a Nemzetiig, és később hogyan támadták és váltották le mindkettejüket. Azzal vádolták őket, hogy jobboldaliak voltak, miközben csupán a jobboldali kormányok alatt igazgatták a Nemzetit. Nem volt szándékom, hogy a politika jelen legyen a tanulmányban, de mindkettejük életében erőteljesen közrejátszott. Ez volt a témája a székfoglalómnak a Széchenyi Akadémián, de szerettem volna sokkal részletesebben kidolgozni. A másik hosszú tanulmányt három évig írtam Horvay Istvánról, a Vígszínház rendező-igazgatójáról. Izgalmas, sokat kísérletező, jelentős rendező volt. Írtam színész és rendező pályatársaimról is – természetesen csak egy részükről, talán majd egyszer folytatom. Optimista vagyok, van dolgom, de legfőképpen itt a családom és a barátaim. Szeretnék még viszonylag egészségesen élni és úszni járni a Lukácsba, ami hatvanegy éve része az életemnek.