A kanadai White Lung két éve is nagyot dobott, ám most emeli a tétet: a 2016-os Paradise vérbő rocklemez, ráadásul a legjobb fajtából.

Ha az ember hallotta a White Lung legutóbbi albumát, a 2014-es Deep Fantasy-t, akkor nagyjából hallotta a Paradise-t is. Sok tekintetben ugyanis közel azonos a kettő: továbbra is a gyomorforgatóan brutális megszólalásra, a masinisztavesztett vonatra emlékeztető dinamikára és az egyszerre karakán, mégis melodikus énektémákra támaszkodik a vancouveri csapat. Ám az eddigieknél még dallamosabb, komplexebb és sodróbb lett az összkép, ami a tovább áramvonalasított popközeliség és a némileg visszavett harapósság irányába tolja a csapat szekerét. Azonban ez nem jelenti azt, hogy aki a korábbi munkák bő húsz perc alatt lezavart galoppozó darálásába szeretett bele, az most csalódni fog: a sarokpontok ugyanis változatlanok, csupán egy lecsiszoltabb, kerekebb és átgondoltabb formában kerülnek elénk. A hangzás sokadik nekifutásra is bámulatos, ennél tömörebb és letaglózóbb, profin összerakott, mégsem túlproducerált sounddal ritkán lehet találkozni, pláne úgy, hogy ilyen cizellált szólógitár- és vokáltémákkal társul a szonikus erőmű. Az ösztönösség és a vadság persze egy kicsit hátrébb húzódott, az emiatt meghozott kompromisszumok azonban úgy súlyozzák a mérleget, hogy a csapat eddigi legjobbjának is kikiálthatjuk az albumot, ami nagy eséllyel gond nélkül kerül majd be az év legjobbjai közé.  

84%