Fel kéne már keresni egy igazi mágust, legyen kedves, mondja meg, mi kell ahhoz, hogy egy videójáték filmváltozata igazán jól sikerüljön.
Lehet, csapkodna egyet-kettőt, szórna néhány kék villámot, aztán azt válaszolná: Azért én se tudhatok mindent fiam, menjél haza és játsszál inkább tovább. Ha meg nem szoktál, akkor ne a moziban akard megtudni, miért is vannak oda a népek az ilyesfajta elfoglaltságokért. S ha ezt mondaná, simán igaza lehetne, hisz lassan tényleg el kell fogadnunk: a videójátékokat tán békén kéne hagyni. (Persze, az Assassin's Creed-ben bízik most mindenki, várjuk ki azt is, de mindig van, amit kivárunk, aztán meg ilyen-olyan mértékben, de csalódottan csak hazabattyogunk.)
Duncan Jones, aki, igen, David Bowie fia, meglehetősen tehetséges rendező, a hírek szerint óriási gamer, a World of Warcraft megszállott szerelmese, s heroikus küzdelmet folytatott e makacs démon ellen. Pamm-pamm, pamm-pamm, már eleve így kezdődik a film, a Trónok harcás Ramin Djawadi zenéje egyből előkészíti az epikus látképet, s a pamm-pamm-pamm megmarad végig, ahogy nézzük a CGI-orkokat, meg a csillogó páncélba bújtatott embereket: szinte érezzük is, ahogy a rajongó Jones finoman tol, taszigál minket bele a vászonba, hogy hallga csak és nézzétek, pamm-pamm-pamm, hát milyen lenyűgöző ez a táj és benne a lények! Látjuk, látjuk, nagyon cuki vagy, de ne haragudj Duncan, láttunk mi már ilyet.
Naaaaa, ne butáskodjatok, nézzétek a varázslót, micsoda mutatványokra képes, jönnek ki belőle a színes vonalak, gömbök, s egyéb alakzatok, őrület és abrakadabra, s ez az egész világ annyira, de annyira csodálatos és drámai. Ráadásul az orkok nem csak azért érdekesek ám, mert mutatós karikák vannak az agyaraikban, hanem azért is, mert köztük is akadnak normálisak, pamm-pamm-pamm, gyertek be közéjük, nézzétek, hogy élnek, értsétek meg motivációikat, ugye, milyen izgalmas, ugye, ugye, ugye?
Persze, Duncan, értjük mi, meg szeretjük is, de tudod mi a baj? Az, hogy inkább azt szeretjük, hogy te szereted, s nem azt, amit látunk. Pusztán a lelkesedésből, a pamm-pamm-pamm miatt még egyetlen fantasy, de másfajta zsánerfilm se lett újszerű, vagy igazán valamilyen.
Meg aztán tényleg ízlés kérdése az, hogy az akarás, az alázat végül mennyire tud hatással lenni a nézőre. Igen, azt hiszem, azt kellene itt végre eldönteni, hogy az adott videójáték adaptációjának büszkén lobogó zászlajára mit is tűzünk ki végül. Mi a fontos? Az, hogy a fanok viszonylag boldogok legyenek, mert passzívan szemlélhetnek olyan grandiózus vizuális hatásokat, melyek erős bólogatást hoznak ki belőlük, hogy igen-igen, hát így kell kinéznie annak, amit mi annyira szeretünk – vagy a stáb addig nem nyugszik, amíg egy ilyen küldetés esetében nem sikerül arra használni a mozgóképet, amit igazán megkövetelnek a filmtörténeti előzmények. Hogy kicsit mást, kicsit érdekesebbet alkossanak. A Warcraft: A kezdetek előbbiben tiszteletreméltóan teljesít, s van egy olyan érzésem, hogy sok megrögzött játékos elégedett lehet vele valamennyire.
Magam sohasem játszottam a Warcrafttal. Legfeljebb néztem, ahogy mások ezt teszik. S tetszett, mennyire imádták. Az is tetszett, hogy Duncan Jones szívét-lelkét beleadta e filmes feldolgozásba. De a moziban sokszor a legodaadóbb képzelgés se tud több lenni, mint sok pénzből odatechnikázott speciális effektusok halmaza. Duncan Jones nekifutott, viszont nem nőttek olyan szárnyai, melyek arrafelé repítettek volna minket, amerre emberfia még nem járhatott.
Így aztán nem maradt más, csak az orkok, az emberek és a pamm-pamm-pamm.
