Eötvös Péter karmester, zeneszerző a világ különböző tájairól érkező fiatal karmestereknek tart mesterkurzust Helmut Lachenmann részvételével. A kurzus legjobb hallgatói zárókoncerten a Budapest Music Centerben az Óbudai Danubia Zenekart vezényelhetik.

Az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány fiatal zeneszerzők és karmesterek továbbképzése mellett a 20-21 századi zene népszerűsítését, valamint nemzetközi hírű zeneszerzők személyes bemutatását tűzte ki célul, ezért rendszeresen szervez mesterkurzusokat valamint évente több  alkalommal rendezi meg a mustMEET Composers közönségtalálkozót.

A Bartók-év keretében megvalósuló, a Budapest Music Centerrel közösen szervezett, Fókuszban Bartók/Kurtág / Lachenmann címmel meghirdetett nemzetközi karmesterkurzuson a világ különböző tájairól érkezett karmester hallgatók Bartók Béla II. hegedűverseny, Kurtág György Petite musique solennelle és Helmut Lachenmann „…zwei Gefühle…”, Musik mit Leonardo című műveit próbálják és mutatják be a záró koncerten június 16-án a BMC Koncerttermében.

 A kurzust nemzetközi hírű professzorok vezetik: Eötvös Péter zeneszerző, karmester, Vajda Gergely karmester és Olivier Cuendet karmester, meghívott vendég pedig Helmut Lachenmann német zeneszerző, akivel közönségtalálkozó keretében is megismerkedhetnek az érdeklődők június 13-án a BMC Könyvtárában. Lachenmann ars poeticája értelmében minden műve „esztétikai provokáció: a Szépség, mint a Megszokás tagadása.” Számára nemcsak egy-egy hang fontos, hanem a hang előállításának módja is. Művei híresek arról, hogy speciális, teljesen egyedi hangszerhasználatot kívánnak meg a zenészektől. A közönségtalálkozón személyesen beszél módszeréről, melyből a róla készült dokumentumfilmben ízelítőt is kaphatunk. A beszélgetést Gryllus Samu zeneszerző vezeti.

A mesterkurzusra nagyszámú jelentkezés érkezett összesen 18 országból. Az előzetes szakmai válogatás után 12 aktív résztvevőnek van lehetősége dolgozni az Óbudai Danubia Zenekarral a Budapest Music Centerben. A koncertet megelőző próbákon Helmut Lachenmann is részt vesz, személyesen tanítja be művét, ami komoly tapasztalatszerzési lehetőséget jelent a fiatal karmestereknek.

  Helmut Lachenmann: „...zwei Gefühle...”, Musik mit Leonardo

 „…a barlang sötétjébe pillantva két érzés (zwei Gefühle) fogott el: a félelem és a vágyódás.
Félelem a fenyegető sötétségtől, ugyanakkor a vágy saját szememmel látni, hogy milyen csodálatos lehet odabent.” (Leonardo da Vinci)

A „… zwei Gefühle...”, Musik mit Leonardo 1992-ben keletkezett 2 narrátorra és 18 tagú ensemble-ra. A mű később a Das Mädchen mit den Schwefelhölzern (A kis gyufaáruslány) című opera része lett, amely Andersen, Leonardo da Vinci és Gudrun Ensslin szövegeire készült. A „…zwei Gefühle…” komponálását Leonardo egy töredékes szövege ihlette (német fordítás: Kurt Gerstenberg), amely egy nemrég kitört vulkán csúcsára való feltekintés keltette érzelmekről, gondolatokról beszél. Ezek a félelem és a vágy együttese: félelem a haláltól és vágy a megismerésre. Egyúttal félelem a megismeréstől is, amit a működő vulkán lábánál állva, Élet és Halál határán fedezhetünk fel. Leonardo-nál ez a szituáció a platoni „barlang-példázat” variánsa, de egyúttal tartalmaz egy erotikus aspektust is, amelyik szintén hangsúlyos a szövegben. Lachenmann semmilyen formában nem jeleníti meg zenéjében a vulkánkitörést. A stílusára oly jellemző, az egyes hangszerek speciális játékmódjaival elért zörejes, figuratív, szélsőségesen expresszív hangzások sokkal inkább a szemlélő tudatalattijában megjelenő „másik természet” hangjait, a transzcendens iránti vágyakozást fejezik ki. Lachenmann ars poeticája értelmében ez a műve is „esztétikai provokáció: a Szépség, mint a Megszokás tagadása.”

Kurtág György: Petite musique solennelle en hommage à Pierre Boulez 90

Kurtág György eddigi életműve annyiban mindenképp kapcsolódik Bartókéhoz, hogy legtöbb művében folyamatos párbeszédben áll a zenetörténettel. Ennek egyik legutolsó állomása a Pierre Boulez 90. születésnapját köszöntő zenekari darab. Megírása idején már nem volt titok, hogy Boulez kritikus állapotban volt, talán ez is magyarázza, hogy az „ünnepi zene” egyben gyászzene is, amely az öt hónappal később elhunyt nagy zeneszerzőtársat búcsúztatja.

A zenetörténeti utalások már a partitúra első lapján világossá válnak: Kurtág utasítása szerint a művet azzal az érzékenységgel kell megszólaltatni, mint Beethoven Op. 27. No. 1-es zongoraszonátáját, és azzal az érzelemvilággal, ami az Op. 106-os vonósnégyes 3. tételét, a „hálaadó ének”-et jellemzi. A végig lassú tempójú mű gyászinduló jellegű, lassan lépő bevezetéssel indul. Az ezt követő miniatűr expozícióban először korál-szerű, akkordikus kísérettel ellátott melódia szól. Ezután alapvetően tiszta kvartokra és kvintekre épülő, a bartóki sorszerkezetet idéző, többrészes melodikus anyagot hallhatunk. A művet a nyitó „gyászinduló” visszaidézése zárja. A befejező két ütem alatt Kurtág a Beethoven vonósnégyeséből ismert szöveges mottót idézi: „Soll es sein?” A könyörtelen választ már mindnyájan tudjuk.

Bartók Béla: II. hegedűverseny

Bartók kéziratán az áll, hogy a művet 1937 augusztusa és 1938 decembere között írta, de az első vázlatokat már 1936-ban papírra vetette, és a hangszerelésen még 1939-ben is dolgozott. Az amszterdami ősbemutatón, 1939 március 23-án – Székely Zoltán volt a szólista, a Concertgebouw zenekart Willem Mengelberg vezényelte – nem volt jelen. A kompozíció tervezésekor – szokása szerint – tanulmányozás céljából kérte néhány hegedűverseny partitúráját: Berg, Szymanowski és Kurt Weill műveit. Közülük minden bizonnyal Szymanowski hatott rá leginkább, akinek több darabját is tanulmányozta.

A kompozíció nyitó, szonátaformájú tétele, és rondó formájú zárótétele azonos zenei anyagokból építkezik, egymás variánsainak tekinthetők. Azonban, míg az első tétel jellegzetes verbunkos karakterű – a kéziraton még „Tempo di verbunkos” áll az „Allegro non troppo” helyett –, a finálé páratlan lüktetésű, könnyed táncra emlékeztet. A középső lassú tétel viszont teljes egészében variációs forma, téma és 7 variáció. A klasszikus mintának megfelelően az egyes variációk különböző karaktereket mutatnak. Az egyes variációk hangszerelésükben is világosan szétválnak, szinte olyan, mintha különböző kamarazenei szituációkat írnának le. Az egész mű hangszerelése egyébként hemzseg az ötletektől. Csak két kiragadott példa: az első tételben a hárfa-cseleszta duett vonós „sul ponticello” játékmóddal való kombinálása, valamint a harmadik tételben a cintányér megszólaltatása egy zsebkés hegyével, egyéni és hasonlíthatatlan színvilágot eredményeznek.

Tihanyi László

www.eotvosmusicfoundation.org