Nem csak a tévében mentorál, de a fehérvári atlétákon is rajta tartja a szemét. Ingázik a csillogó koncerttermek, és egy bakonyi kis falu között, és lehet, hogy könyvet ír az Éjkirálynőről. Miklósa Erikával beszélgettünk.

A virtuózok második évada a végéhez közeledik. Milyen tapasztalatokat, élményeket gyűjtött a két széria alatt?

A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy mennyire tiszteletreméltó a versenyre jelentkező gyerekek felkészültsége és hozzáállása ehhez a műfajhoz. Illetve döbbenetes volt számomra, hogy milyen sok tehetséges gyerek van. Azt mindig is tudtam, hogy a „komolyzene útlevele” Hegyeshalmon túl is szól, de hogy ennyire sokszínű és tömeges a tehetség a klasszikus zenében, azt sosem gondoltam volna.

Mi az, ami egy produkcióban Önt leginkább meggyőzi, megragadja?

Én elsősorban laikus nézőként próbálom figyelni a produkciókat, azért is, mert jóval kevesebb az énekes induló, mint hangszeres, amihez viszont nem értek annyira, mint a kollégáim a zsűriben. Szeretném hangsúlyozni, hogy akik már a válogatóba bejutnak, azok már mind nagyon tehetségesek, itt már csak nüansznyi dolgok döntenek és nagy örömömre a zsűritársaim is elfogadták, hogy muszáj az érzékeikre ható dolgokkal foglalkozni, abban az esetben, amikor már mindenki nagyon jó, de mégis dönteni kell köztük. Amelyiknél föláll a szőr a hátamon, a tündérkék elkezdenek repkedni a hasamban, az őstehetség, ott nincs kérdés, hiszen az egy olyan isteni adottság, amire csak születni lehet, nem megtanulható.

Miben más a Virtuózok, mint a többi tehetségkutató?

Az induló gyerekek száz százaléka, amikor megkérdeztük tőlük, hogy miért indultak el ezen a versenyen, akkor nem azt mondta – mint a többi tehetségkutatóban – hogy sztár akar lenni, hanem hogy szeretné a klasszikus zenét és a hangszerét népszerűsíteni. Ők hosszú távra terveznek, hiszen ez egy hosszú távú befektetés, mert itt nincs az, hogy ma elkezdem, aztán holnap már én vagyok a legjobb. Ahhoz, hogy egy ilyen adásba bekerüljön valaki, vagy színpadon tudjon szerepelni, akár mint szólista, akár mint zenekari tag, napi több órás gyakorlás szükséges. Ez egy teljesen más hozzáállást igényel, emiatt ezek a gyerekek sokkal komolyabbak és összeszedettebbek, mint a kortársaik. A klasszikus zene olyan, mint a sport: szorgalom és kitartás kell hozzá, az még nagyon kevés, ha valaki tehetséges.

Említette, hogy az indulók között jóval kevesebb volt az énekes, mint a zenész. Ennek mi lehet az oka?

A kicsiknél (tizenhárom éves korig) ez nyilvánvaló, hiszen még nincsenek abban a korban, hogy énekelni tanuljanak, a tiniknél már akadnak kezdők, de ott sem gyakori. A felnőtt korosztályban már indulnak, de itt sem lehet elvárni, hogy tömegesen jöjjenek, hiszen nem mindenkinek fekszik a televíziós stílus, bár most a második szériában már jóval több énekes indult, nagy örömünkre.

Az énekeseket mindig nagyon várják, mert ők saját magukból szólaltatják meg a hangszerüket, ami által a lélek hangja szólal meg. Az ember a saját fizikai valóját rezegteti meg, és abból jön valami, ami mindig egy nagyon érdekes dolog. Emiatt mindig az énekeseknek van a legnagyobb sikere, a hangszeresek nagy bánatára.

2014-ben megalapították a Kisvirtuózok Alapítványt. Milyen feladatokat látnak el?

Ez egy támogatói és mentoráló program. Azok a gyerekek, akik már a középdöntőben is benne vannak, érdemesek arra, hogy támogassuk őket, így mi ösztöndíjat és rengeteg fellépési lehetőséget biztosítunk számukra, illetve fogjuk a kezüket, mentoráljuk őket a pályán. Az adás után is folyamatosan figyeljük őket, a szárnyaink alatt maradnak a gyerekek.

Mit gondol mennyire fogékonyak ma Magyarországon az emberek klasszikus zenére?

Szerencsére nálunk is egyre nagyobb az érdeklődés a komolyzene iránt. Már a fiatalok is előszeretettel járnak klasszikus zenei rendezvényekre. Ebben nagy szerepe van a komolyzenei szcénának, például az Operaház marketingjének is, ők sokat javítottak a helyzeten. Szerintem ez már hozzátartozik az emberek életéhez egészen kicsi kortól, hiszen olyan sokszínű a paletta, hogy minden korosztály megtalálhatja a számára megfelelőt.

A karrierje az Éj királynő áriájával kezdődött. Hogy viszonyul ma a dalhoz?

Egy fontos szelete az életemnek, hiszen abban én valami unikálisat, különlegeset tudtam alkotni, ezért máig bennem van, eszembe jut. De helyre tettem, elraktam arra a polcra, ahová való, mert mindent megéltem ebben a szerepben és már semmilyen hiányérzet nincs bennem az áriával kapcsolatban. Rajtam kívül a világon senki nem énekelt Éjkirálynőt annyiszor, mint én, ezért gondolkozom rajta, hogy esetleg írok egy Éjkirálynője és Én című könyvet.

Van Önben még szerepálom?

Semmi ilyen nincs már bennem. Gyakorlatilag én mindent, amit akartam, elénekelhettem. Ma már olyan darabokat keresek, amik esetleg színészi vagy emberi fejlődést hozhatnak a 26 éves pályafutásomba, amik még inspirálnak, és nem rutinból mennek.

Az éneklés mellett mivel foglalkozik még?

A sportban tevékenykedem, ahol szintén fiatalokat mentorálok. A székesfehérvári atlétikai klub alelnökeként dolgozom, ami egy utánpótlás akadémia, ahol a fiatalok támogatása és útjuk egyengetése a feladatunk, illetve fontos célunk minél több embert rávenni a sportolásra. Nem az a lényeg, hogy mit sportolnak, hanem az, hogy mozogjanak, hogy egészségesen tudjanak élni, mind fizikailag, mind lelkileg. E mellett természetesen most a legfontosabb a gyereknevelés.

Több helyen nyilatkozta, hogy a kislánya miatt nem fog külföldi fellépéseket vállalni.

Egy ideig biztos, hogy nem. Amíg pici a gyerek, biztosan nem vállalok külföldi fellépést, mert szeretném megélni az anyaság minden pillanatát, egészen a csecsemőkortól.

A világ minden nagy operaházában fellépett már, illetve a munkájához is hozzá tartozik a csillogás, mégis egy kis bakonyi faluban él a családjával. Hogy fér meg Önben ez a kettősség?

Teljesen. Mindig is külön tudtam választani a kettőt. Van egy életem, ami ugyanúgy zajlik, mint mindenki másé, és ebben nem vágyom a figyelemre. E mellett nagyon fontos számomra a természet és annak közelsége, én csak így tudom elképzelni az életemet.

Tervez szabadtéri bakonyi koncertet?

Nem, Isten őrizz! Onnantól kezdve, hogy hazaérek, eszembe se jut az éneklés.