Milyen lenne a Blink 182, ha nem bolond negyvenévesek működtetnék? Valami olyasmi, mint a PUP, csak sokkal rosszabb.
A PUP tökéletesen egyenes, szélsebessé áramvonalasított punkzenét játszik ami, míg a szintén kanadai Japandroids szundikál, jól is esik kicsit. Persze nem mondhatnánk, hogy a dallamoktól és az adrenalintól széthasadó posztpubertás zajongásból hiányt szenvednénk (pl: Fidlar, Royal Headache, Wavves), de olyan ez, mint a twee pop, ha jól csinálják, sosem elég. A szakértelemmel azonban itt nincs gond, még ha ez nem is jelent mást az alapvető akkordvezetés és a szerelmi bánattól/szobafogságtól/igazgatói figyelmeztetéstől megvadult üvöltés kombinációjánál, ami ugyanannyira visszahozza a saját életkorát is elfelejtő Blink 182-t mint a szintén borzasztó dallamos és intenzív White Lungot. Ugyanez a súlytalansága vissza is üt kicsit, hiába ugyanis a tucatnyi jó dal, ha az érzelmi-muzikális mutató egy viszonylag szűk skálán mozog, ami elég arra, hogy a csapat a Hives-zal koncertezzen és itt-ott felfigyeljenek rá, de ha igazán komolyan vehető óhajt lenni, akkor kicsit komplexebbé kell tennie a formulát.
80%
