Mi újat tud mutatni a Red Hot Chili Peppers 33 közös év után? Maximum azt, hogy a csapat ikonikus gitárriffek nélkül is jól elboldogul. 

2016-ra talán elérkeztünk oda, hogy egy Red Hot Chili Peppers-album megjelenése ne menjen olyan nagyon eseményszámba, ami érthető: a tagok 75%-a már ötven fölött kószál, a banda csúcsidőszakát már legalább 10-15 esztendeje élte, és legutóbbi korongja is úgy haladt el a radar alatt, ahogy az a 90-es években elképzelhetetlen lett volna. De talán még ezeknél is fontosabb a viszonylag közelmúltban történt gitároscsere, a sokak által istenített John Frusciante helyére kerülő Josh Klinghoffer ugyanis a 2011-es I’m With Youn nehézkesen hozta elődje mesterien megjegyezhető riffjeit, és ez sajnos a sorban tizenegyedik The Getaway érkezésével sem változott: a gitár háttérben kuksoló mellékhangszer maradt, ami egy funk-rock zenekarnál nem tűnik akkora érvágásnak, de egy olyan funk-rock zenekarnál, ami a virtuóz gitárjátékra építette a karrierjét, picit rosszul esik. Ezért is furcsa, hogy ennyi viharfelhő ellenére az aktuális album egy élvezhető, mámoros művészi magasságokat érthetően nem érintő, de tisztességes refrénekkel telepakolt, higgadtan slágeres munka lett, amiből sem az erőlködés, sem a kreatív vergődés nem sejlik át, ami egy ilyen korú zenekarnál inkább kivételesnek tekinthető. Persze nem egy Californication vagy By The Way, de arra, hogy ne csak a legnagyobb slágereket várjuk a pesti koncerteken, ez is bőven elegendő.

77%