Szarvas nem a világ közepe, de egészen egyedi, különleges hely. Az itt élő Hartay Csaba író, költő, blogger, aranykalászos gazda, és a szarvasmarhák kiváló ismerője. Mondhatnánk cowboy.

Legújabb verseskötete a könyvhéten jelent meg Fényképavar címen a Kalligram Kiadónál. Gyászidőről, költői képekről és a szarvasi irodalmi életről is kérdeztük őt.

Szarvasmarhatelepet vezetsz, aranykalászos gazda vagy, és nem utolsó sorban író, költő, mindez Szarvason, Békés megyében. Melyik elnevezést szereted a legjobban?

Nem én vezetem a szarvasmarhatelepet, hanem apám egykori felestársa, mi a húgommal a közelmúltban elhunyt apám részét örököltük meg a cégben. Persze a vezetőséghez tartozom, mint résztulajdonos, de a fontosabb kérdésekben nem én döntök. Ez az aranykalászos gazda elnevezés pedig egy blöff, egy apróság, bárki szerezhet ilyen szakképesítést, aki befizeti a tanfolyam díját, ez nekem ahhoz kellett, hogy őstermelőként folytathassak mezőgazdasági tevékenységet. Itt talán csak az az érdekes ezzel a címmel kapcsolatban, hogy nem jellemző az irodalmi életre, hogy mezőgazdászok publikálnak, köteteik jelennek meg, és az nem szak- , hanem szépirodalom. És ha már címek, akkor a „költő” áll hozzám legközelebb.

A verseskötetet megelőző két könyved próza. A Lerepül a hülye fejetek a kilencvenes évekbe visz vissza, ma már különleges, önálló időtérnek tekintett helyszín az a korszak, a másik, Nem boci! című pedig egy tejgazdaság világába kalauzol el minket. A mostani kötet verseinek helyszíne az apakontinens. Gyászversek, emlékezésversek. Hogy látod, minden értelemben véve ez a legkomolyabb könyved? Illetve azt kérdezném még, hogy a veszteség-feldolgozásban jó szolgálatot tett neked az írás?

Attól, hogy megírtam ezeket a verseket, még nem hiányzik kevésbé egy elhunyt közeli hozzátartozó, nem érzem azt, hogy oké, téma lezárva, pipa, gyász letudva, gyerünk tovább. Ez nálam egy hosszabb folyamat, akár évtizedekben is mérhető lesz, úgy érzem. Az elhunyt rokonok mindvégig velünk maradnak, árnyékarcukat a saját halálunkig hurcoljuk magunkkal. Hiába ritkulnak az emlékezések, a velük átélt álmok, itt vannak körülöttünk. Én egyfajta gyászállandót érzek. És igen, ez egy komoly kötet lett. Nem csak azért, mert tele van gyászversekkel, hanem mert igen szigorúan válogattunk, húztunk, cseréltünk és tömörítettünk Borsik Miklóssal. Ez egy precíz szerkesztői munka volt a részéről, én pedig minden tanácsát és javaslatát megfontoltam, elfogadtam. Nem voltak zajos viták a szerkesztés közben, rábíztam magam, hiszek az értékítéletében. És pár hét távlatából azt látom, hogy nincs meg az a tipikus bánkódás, amely néhány régebbi kötetemnél előjött a megjelenés után, hogy „a fenébe, ezt a sort vagy azt a verset igazán kihagyhattuk volna…”

Eddig a viharsarokként elhíresült vidék, a Körös-parti mennyország volt a verseid lekövethető környezete, most viszont a halottak szigetén, ha szabad ezt mondanom, „játszódnak” a versek. Befolyásolnak a terek írás közben?

Belső tereim vannak, tehát tengerparton nem feltétlenül a hullámokról kezdek el írni. De abban hiszek, ha mondjuk huzamosabb időt töltenék el egy görög szigeten, akkor biztos hogy bekúsznának az arra a tájra jellemző motívumok a verseimbe.

A könyvborítón Böcklin A holtak szigete című munkája látható. Nagyon emlékezetes kép, ahogy a versekben is nagyon emlékezetes, erős, odavágós képek vannak. Ezen múlik egy jó vers? Az erős képeken?

Szeretem a képeket, a látványt, a világító lírát. Ezt diktálja az én „háttérhatalmam”, csak én ettől a háttérhatalomtól egyáltalán nem félek, és nem is akarok minden hibát rá kenni. Együttműködöm ezzel a hanggal, amelyik nekem diktál. De írás közben egy egyre szigorúbb belső cenzúra is munkál bennem. És természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem csak annak a költészetnek van létjogosultsága, amelyik költői képekkel üzen. A másik verstérfélen is találok magamnak izgalmas olvasmányt, de ami igazán mellbe vág olvasás közben, az az erős, eredeti költői kép.

Viharsarki Kattintós címen blogot vezetsz, több ezer követővel, töretlen népszerűséggel, ahol aztán a jól irányzott, csípős, ironikus, telitalálat humorod nem kímél senkit és semmit. Nem merült még fel a blogkönyv ötlete, kiadó eddig nem zargatott vele?

Szóban már kerülgettük ezt a témát Szabó Tiborral, az Athenaeum Kiadó igazgatójával, de maga a blog manapság leginkább a Facebookon működik, nem is a blog.hu felületén. A munka miatt elég kevés időm marad írásra, és blogposztok helyett leginkább a készülő kötetemen dolgoztam. A Viharsarkin túlsúlyban napi aktualitásokra reagáló, képes abszurd szövegek jelennek meg. Direkt rontott, idétlen szóviccek, parodizálás és görbe tükör. Kifordítások és fejre állítások. De a közönség is az ilyen rövid, ütős reagálásokat szereti. Amit fél óráig kell olvasni, az nem nyerő egy közösségi oldalon. Kötetbe ezeket pedig nem tudom, hogyan lehetne rendezni, nem érzem azt, hogy ezt könyvben bárki is értené, emlékezne arra, hogy egy gyors poénom miért is volt aktuális mondjuk 2015. november 12-én. Én is rácsodálkozom egy-egy régebbi képes gegemre, amikor törölgetem a régi cucccaimat a gépről. „Mi? Ez meg miért volt vicces?” És tényleg nem ugrik be.

Milyen gyakran jársz fel Budapestre, a budapesti irodalmi élet eljut-e Szarvasra, avagy a szarvasi irodalmi élet Budapestre?

Ha van valami olyan program, lapszámbemutató, felolvasás, dedikálás, gyűlés, ilyenek, amelyre engem is meghívnak, lehetőség szerint megyek. Ma, az internetnek köszönhetően - hogy már lassan a karóránkon és a napszemüvegünkön is van net - nem hiszem, hogy fel kéne rohangálnia minden költőnek Budapestre, ha valahol kinyitnak egy verseskötetet vagy összehajol három kritikus egy romkocsmában. Nyilván ezek a találkozások, személyes jelenlétek sokat segíthetnek az érvényesülésben, de ha rossz verset írsz, hiába ismered a Jóskát meg a Pistát, attól te még rossz költő maradsz. A szarvasi irodalmi élet elég pezsgő ahhoz képest, hogy hányan élnek ebben a kisvárosban. Havi szinten vannak kortárs irodalmat népszerűsítő estek a Zebra klubban és a Tessedik múzeumban. Vannak visszatérő vendégeink is. Itt sem tolonganak rajongók, nem villannak másodpercenként 500-at a vakuk, ha meghívunk egy írót, de az a stabil 30-40 fős közönség mindig megvan.

Aki nem is ismer, sejtheti, hogy a munkád megköveteli az iszonyat korán kelést. És a versek? Mikor kell felkelni a versíráshoz, jut rá elég idő?

Az én koránkelésem délelőttinek mondható azokéhoz képest, akik valódi, kétkezi munkát végeznek a telepünkön. Egy fejős háromnegyed négykor ébred, hogy egy óra múlva el tudja kezdeni a munkát. Az állattartás ilyen, nincs off gomb a teheneken. A mai napig sokan elcsodálkoznak, hogy hogyan lehet Újévkor vagy csak egy sima vasárnapon dolgozni menni. Rengeteg kötöttséggel jár ez a munka, de apám nem ékszerész volt, hanem tehenész, ezt hagyta ránk, ezt kell továbbvinnünk. Ez egy működő gazdaság, őrültség lenne elherdálni. A versíráshoz pedig számomra nem kell sok idő. Az alkotás maga pár percben mérhető. Az utómunka, a húzás, javítgatás már több napig is eltarthat.

Ha jól tudom, megint prózaszövegen dolgozol. Elárulsz róla valamit?

Ez a könyv nagy valószínűséggel ősszel jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. Jelenleg szerkesztés alatt áll, most van az a fázis, hogy többszörösen átdaráljuk, és minden zsírt lepucolunk róla a szerkesztővel. Legalábbis ez a cél. A regény részleteit több fontos lapban, folyóiratban közöltem, néhányan találkozhattak is vele. Fő szál egy 11 éves kisfiú és a nagyapja kapcsolata. Apám halálának körülményeit írtam itt meg, szenvedéseit ráhúzva egy teljesen más beállítottságú emberre. Nem tudom, milyen lesz a fogadtatása, de erre a témára utaló jelek már a Nem boci!-ban is voltak, amikor apám alakja megjelent a kötetben. Nyilván itt nem a humor lesz túlsúlyban, de szerencsére nem vagyok szerződtetett bohóc, nem kell a nap jelentős részében lufikat pukkantgatnom és hangosan hahotáznom.

Költőkkel vagy szarvasmarhákkal álmodsz többet?

Halakkal. Az az igazi szabadság. Úszni a mélyben.

Neked, nyár

 

Vadhajtások és szélcsend. Hullámzó gazmagasság.

Szeptembert írunk, de a part nem olvas.

Becsukott könyv. Elvesztett fonál, irat és toll.

 

Mosogattam a faházban. Rászáradt szúnyogok.

Júliusi babgulyás maradék. Zaj. De csak szemben.

Két öreg horgászik. Mint halott színészek.

 

Akik a gyászhír után is évekig játszanak.

Milyen halban bíznak?  Össze kéne szedni az almákat.

Lehullott mind. A fák megkönnyebbülten térnek őszbe.

 

Eljátsszák kedvenc jelenetük. Üres nézőtérnek is.

Attól, hogy meglátogattalak, még nem vagyok neked.

Attól, hogy ott voltam, sosem leszek neked, nyár