Ez a tízezer másik emberrel való közös és üres bolyongás valaha valakik ajtóit nyitó, piros manilán lógó kulcsok tízezrei között lesz az, ami segít megtalálni azt az egyetlen kulcsot, ami éppen a te szívedet nyitja...

A tízezer-egyedik látogató gondolatait olvashatjátok a világhírű Berlinben élő japán művész, Chiharu Shiota szentendrei kiállításáról.

„…ülsz a földön / és húzod ki a manilát / kíváncsi vagy mi van a végén...” – írja Tolnai Ottó számomra az egyik legszebb könyvében, melynek már a címe is költemény, méghozzá az, hogy Ómama egy rotterdami gengszterfilmben. Ebben a könyvben több meghatározó vers is van, amiből most idézek, annak az a címe, hogy Úgy érzed jó a földnek.

Ez a vers járt végig a fejemben, Tolnai Ottó verse, mint valamiféle kibogozhatatlan mantra, miközben Chiharu Shiota művésznő Emlékeső című kiállításán jártam Szentendrén. Éppen akkor, amikor a tízezredik látogató. Én voltam a tízezer-egyedik látogató, holott sosem is akartam tízezer-egyedik lenni sehol, valahogy sosem érdekelt, hogy hányadik vagyok, sosem érdekelt a sorszámmal járó hírnév, úgy gondoltam és gondolom most is, ahogy Marcus Aurelius mondja „...arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzug, ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen a hírnevet egymást felváltó, gyorsan meghaló emberkék hordozzák, ezek pedig még önmagukat sem ismerik...” – pedig micsoda hírnév tízezer-egyediknek lenni? Éppen olyan, mint Chiharu Shiotának lenni, akinek minden megnyilvánulásából érzem ezt a tízezer-egyedikséget. Ez a jó értelemben vett sokadikság őt ahelyett, hogy zavarná, éppen, hogy felszabadítja.

Hatalmas és elismerésre méltóan jól megszervezett hírnevet szereztek a művésznek mindazok, akik szentendrei kiállítását szervezték és reklámozták, tízezren meglátogatták, éppen ezért lehettem én a tízezer-egyedik látogató. Lássuk be, hogy még a „művészetek városában” sem jellemző, hogy egy hónap alatt valaki a tízezer-egyedik lesz. Erre felfigyel a média, bemondják a hírekben, kijön a tévé, lesz még tízezer-egy látogató, akik nézik, a piros fonálrengeteget, a rajtuk függő rengetegszer-rengeteg kulcsot. Aztán lesz aki vesz egy-két Shiotás tollat, táskát, füzetet, pólót.

Persze lesz még pár, aki visszamegy a másik épületbe is újra, és megnézi a rajzokat is. Shiota rajzait, melyeken mind ott van, éppen csak jelezve, erősen, pirosan, színesen, hol lilán és kéken is az a mindent összekötő szál.

És van egy interjúterem, ahol Chiharu Shiota mesél, beszél felvételről, arról, hogy ő mit-hogyan gondolt. Nagyon alázatosan, nagyon okosan, elmondja mi-mit jelent, s ha valakit érdekel, hogy „mit gondolt a művész”, „hogy készült a mű”, megtudhatja. El van mondva. Nincs titok, nincs varázslat, nincs rejtély. És mégis működik a tér, mégis esik az emlékeső, mégis szép. Sőt, néhány néző talán a rajzok előtt is elidőzik, mert nem olyan egyszerűek, nem olyan könnyűek ezek a rajzok sem. Érdemes állni előttük. Keveset. Csak keveset többet, mint a kevés.

Az igazság az, hogy a nagy hírverés csak nekünk tűnik fel, akik hozzászoktak, hogy a kortárs művészetet sarokba dobják, vagy érdektelenségbe fullad. Valójában a marketing szükséges eszköz kell hogy legyen ahhoz, hogy valóban lehessek saját városomban a tízezer-egyedik látogató egy kortárs kiállításon. Éppen ezért érvényes a művész nevével ellátott tollat, táskát, pólót árulni a kijáratnál, még ha ez engem el is kedvetlenít, sokan örömmel visznek haza valami emléket az esőből. Cseppeket, ha úgy tetszik. Félre kell tehát tenni sznob fanyalgásom afelett, hogy csak az elmúlt évben mennyi remek kiállítást láttam, melyek legalább ekkora hype-ot megérdemeltek volna, és örülni kell, hogy most végre látok egy olyat, ami megkapta azt a hírverést, amit kellett. Tanulni kell belőle. Így kell hírt csinálni, így lehet hírnevet szerezni most. Plakátok, tévé, sajtó, számok, Velence, belváros közepe, piros festék, ajándéktárgyak. Így lehet rávenni tömegeket, hogy kortárs képzőművészeti kiállítást és installációt nézzenek meg. Miért jó, ha kortárs képzőművészettel találkoznak sokan? Éppen azért, amiért kortárs zenével, irodalommal és színházzal. Most van, rólunk szól, most történik és velünk.

Még akkor is, ha – miképpen a költő mondja – te majd csak „...ülsz a földön / és húzod ki a manilát / kíváncsi vagy mi van a végén / nincs semmi / nincs semmi a manila végén” – ...mert lehet, hogy éppen ez a semmi lesz az, ami többet jelent mindennél.

Ez a hiány fogja megteremteni az életben a teljességet.

Ez a tízezer másik emberrel való közös és üres bolyongás valaha valakik ajtóit nyitó, piros manilán lógó kulcsok tízezrei között lesz az, ami segít megtalálni azt az egyetlen kulcsot, ami éppen a te szívedet nyitja, s ami természetéből fakadóan össze van kötve más kulcsokkal, éppen így más bejáratokkal, mások otthonaival, mások otthonában, másképpen dobogó más szívekkel.

Végül pedig én legalábbis nem tudtam másra gondolni, mint amit a költő mond, hogy miközben te „ülsz a földön / és húzod ki a manilát / a föld alatt / valaki egymáshoz kötötte őket / tán a holtak / kényszermunkában manilát csomóznak / mennél tovább odázzák meglássam / mi van a végén / meglássam nincs semmi / nincs semmi a manila végén.”

Chiharu Shiota: Emlékeső. A kiállítás megtekinthető 2016 október 31-ig. Ferenczy Múzeum, Szentendre, Fő tér.

Szerzőnk Weiner Sennyey Tibor (Eger, 1981) költő, író, a DRÓT főszerkesztője. Legutóbbi kötetei 2015-ben a PIHIK versek és AZ ELVESZETT KIRÁLYSÁG - 7 esszé.