Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmje Karlovy Varyban elnyerte a fődíjat, a Farkast játszó Hajdu Szabolcs pedig a legjobb színésznek járó díjat is. A főszereplő-rendezővel beszélgettünk.

Nagyon sok cikk szólt már a filmről, de a magyar nézők csak ősszel láthatják. Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy miről szól film?

Nagyon egyszerű a történet. A Farkas család kénytelen befogadni a feleség rokonait, akik Skóciából térnek vissza egy sikertelen kivándorlási kísérlet után. A film a két család együttélését mutatja be, nagyon aprólékosan. Bemutatja például a párkapcsolati, gyereknevelési problémákat. Maga a történet 24 óra alatt játszódik. A jeleneteket úgy írtuk meg, hogy sokféleképpen lehessen értelmezni a történteket, vagy inkább a történet kereteit. A lényeg, hogy minden család más, és ezt világosan érzékeltetni akartuk. Tehát ahány család, annyi féle. Karlovy Varyban nemzetközi közönség nézte a filmet, és ugyanúgy reagáltak rá, mint ahogy itthon reagálna a színházi közönség. Ez azt jelentette számomra, hogy a hétköznapjainkat és a problémáinkat hasonlóan éljük meg szerte a világon. Azt fogalmaztuk meg magunknak, és ez a forgatás és a próbák alatt is alakult, hogy olyasmiről szeretnénk filmet csinálni, ami tapinthatóan jelen van az életünkben. Mint például az elszigeteltség. Egymástól egyre távolodó szigeteken élünk különböző társadalmi csoportok szintjén, de családon belül is ugyanez tapasztalható. Egy négytagú család minden tagja a szoba négy sarkában ül és a mobiltelefonjuk fölé hajol, érdemi kommunikáció szinte nincs is köztük. Mindig a kommunikáció hiánya okozza a konfliktusokat, mert információ híján csak feltételezéseink vannak egymásról. A film ugyan receptet nem ad, de az a szándék megjelenik a filmben, hogy ebből a helyzetből tovább kell lépni. És szerintem ezért hálás a közönség, mert bár sokszor nagyon mélyre megy a problémák feltárásában, a lehetőség felvillantása, hogy tovább lehet lépni ebből, felszabadítóan hat. A szigetek között próbálunk ezzel a filmmel hidat képezni.

A film abban is segít, hogy az emberek fel tudjanak oldódni, hogy lássák, van kiút az otthoni konfliktusokból?

Igen, talán a néző maga is meg tudja találni a problémáira a megoldást. Nem a film adja meg receptet, csak aktivizálja, aki hasonló problémákkal küzd: hogy ő maga hozzon meg döntéseket, és világosabban lásson. Egy film hatása rövid ideig tart, az ember kijön a moziból és már két sarok múlva nem is emlékszik. Én mindig abban reménykedem, hogy az én filmjeimet el tudják raktározni.

Célod volt a film elkészítésével, hogy valamilyen módon segíts az embereknek?

Amikor még nem forgattam a magam munkáit, a látott filmektől mindig ezt kaptam.

Melyik filmre emlékszel, amelyik hozta számodra ezt az élményt?

Inkább alkotók életszemlélete fogott meg, ami filmekben is, de a magánéletükben is megjelenik. Az egyik ilyen alkotó John Cassavetes, akit a filmem kapcsán is megemlítenek. A munkásságom során először, mert nem tudták összekötni az én munkáimat az övéivel, mert annyira mások formailag. Úgy tűnik, hogy most a forma is találkozott. Legalábbis a megjelent értékelések során külföldön és itthon folyamatosan felmerül John Cassavetes neve. Nagyon örülök neki, mert ha picit is sikerül abból az életszemléletből valamit átörökíteni, az a privát életemben is nagy előrelépés. Az elejétől kezdve etalon volt számomra, tehát 16 éves koromtól, amikor elkezdtem tájékozódni a világban és a kulturális életben. Nála is sokszor előfordult, hogy a saját lakásában forgatott, a felesége volt a műveiben a vezető színésznő, és a barátaival együtt független filmesként dolgozott. Itt is valami hasonló történt. A saját lakásunkban forgattunk, a feleségemmel és a gyerekeimmel, illetve a Metropolitan egyetem operatőr szakos hallgatóival, akik a tanítványaim. Ők, tizenketten, plusz egy ember fényképezték a filmet.

Nem szokott ennyi operatőr lenni egy filmben. Miért alakult így?

Valóban, ennyi operatőr nagyon ritka. De nem akartam senkit se kiemelni. Úgy éreztem, hogy ez a történet egy jó gyakorlat lesz nekik az évközben tanultakra. Történetesen, hogy miként tudunk feldolgozni nem konvencionális módon nagyon egyszerű dialógusos jeleneteket úgy, hogy az érdeklődést is fenn tudjuk tartani másfél órán keresztül, miközben nem mozdulunk ki egy lakásból, és csak pár szobát és néhány arcot használunk. 12 részre osztottam a forgatókönyvet, mindegyik résznek volt egy vezető operatőre, megadtam neki azt a koordináta rendszert, amiben gondolkodni kellett, és külön-külön, mindenkivel átbeszéltük. A többiek mindig segítettek a soron lévő operatőrnek, így rotálódott napról-napra közöttük a munka. A 13. operatőr, a Bántó Csabi pedig a pótforgatásokat csinálta.

Honnan jött a film címe?Mindig kiderül, hogy a nehezen kimondható címeket jegyzik meg az emberek a legjobban. A Bibliothéque Pascalnál is ez volt. Eleinte voltak kétségeink, de aztán nagyon elterjedt lett.

Akkor a választás szándékos volt?

Nem, a munkánkat mindig úgy kezdjük, hogy fényképeket készítünk az arcunkról, kivetítjük a fotókat, és azokat látva elnevezzük egymást. Elkezdődik az ötletbörze, hogy milyen név illik arra az arcra, és végül kiválasztjuk a legjellemzőbbet. Így lettem én ebben a történetben Farkas, a Tankó Erika pedig Ernella. Az Erikában van valami mexikói szappanoperás hangulat. Abban, hogy Ernelláék Farkaséknál, van valamiféle irónia vagy humor is, ami erősíti a hétköznapiságot és a szappanopera jelleget, mégsem két teljesen átlagos név. Lehetett volna Máriák Jánoséknál, de az másképp lett volna furcsa.Az angol címe It's Not the Time of My Life, ami körülbelül úgy fordítható, hogy nem vagyok jó passzban, a csehek a „Családi boldogság” címet adták neki. Elég beszélő cím, mert ugyan tele van a film kemény mondatokkal, de ha az ideális családról kellett volna filmet forgatnom, akkor az is valami hasonló lett volna, mint ez, mert nem létezik ideális. Az egyik üzenete is ez. Ha az ember el tudja fogadni, hogy az élet konfliktusokkal jár, és semmi sem fatális, minden javítható és túlélhető, akkor könnyebben el tudunk jutni a boldogsághoz. A filmben el is mondom ezt: „Lehet, hogy teljesen boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla”. Szerintem ez a normális. Ha nincs kommunikáció, csak szigetek, az nem.

A feleségeddel és a lányoddal forgattál már máskor is, viszont a kisfiaddal először…

Nem volt egyszerű, sok minden kellett, hogy rávegyük. Mert szerette volna csinálni, de úgy, ahogy ő akarta. Például, ha neki pisztollyal volt kedve bejönni a jelentbe, elég nehéz volt erről lebeszélni. Vagy, Brúnónak hívták őt, ami a filmbéli neve, akkor visszaválaszolt, hogy ő nem Brúnó, hanem Terence Hill, mert akkor épp azt játszott egy kalappal a fején. De ha egy gyorséttermi kaját ajánlottunk fel cserébe, ami a hétköznapokban tiltva van, akkor sok mindent el tudtunk nála érni. Egyébként nagyon aranyos volt, és szépen dolgozott. Egy 5 éves gyerektől nem is lehet elvárni, hogy végig koncentráltan dolgozzon. A gyerekek esetében nagyon határozott személyiségekről van szó, és ez is volt a cél, hogy az ő valóságos lényük jelenjen meg.

A gyerekeidből színész lesz?

Ezt még nem tudom. Ebben nőnek fel, a kezdetektől velünk csinálnak mindent, sok mindent tudnak róla, érték ezzel belépni a felnőttkorba. De az is lehet, hogy egyáltalán nem fogja őket érdekelni, mert például ráunnak.Tulajdonképpen mindennek örülök, amit választani fognak. Nem mondanám nekik, hogy ez a pálya nehéz, nincs benne pénz, ezért ne csinálják. A lényeg, hogy boldogok legyenek.

Sok filmedben és az életben is visszatérő elem a kivándorlás. Miért foglalkoztat ez téged ennyire?

Aki egyszer elmozdul a saját életteréből, az egész életében ezzel fog küzdeni. A gyökértelenség érzésével, hogy sehol nem találja a helyét. Ez akkor alakult ki, amikor eljöttem Debrecenből. Budapesten élek régóta, de éltünk Amerikában, Romániában. Mindenhova vannak erős kötődéseim, de sehol sem érzem magamat otthon, és valószínűleg ez így is marad. Nem vagyok ezzel egyedül, sokan ezért is tudnak kapcsolódni a történethez, de a filmben nincs túlhangsúlyozva, csak kiváltó ok arra, hogy elkezdjünk beszélgetni.

Milyen érzés volt, mikor kiderült, hogy tiétek a díj?

Ennél a filmnél mindent megosztottunk, a munkát és a sikert is. Nagyon más érzés együtt örülni valaminek, mint mikor egyedül maradok a végén. Itt nagyon gyorsan történt minden, ott tudott lenni mindenki, az egész stáb. Olyanok voltunk, mint valami furcsa kortárs performance. Szólították az operatőröket, ők meg jöttek egymás után folyamatosan, mintha nem akarna vége lenni a sornak. Mikor álló vastapssal fogadtak minket, nagyon különleges érzés volt, hogy ott volt a családom. A kis intim körünket nagyban is meg tudtuk élni. Ez egy nagy pillanat volt, de csak egy pillanat az ember életéből, másnap pedig visszacsöppenünk azokba a hétköznapokba, amiről a filmben is szó van. Azokban kell helytállni. Most már ez zajlik.

Mik a további tervek?

A film készítése közben, mert nem készültünk a nagyobb sikerre, folyamatban volt két színházi projekt. Karlovy Vary előtt két nappal Temesváron voltam, ahol egy új nemzetközi koprodukciós előadást készítünk, amit jövő tavasszal mutatunk be. Emellett elkezdtünk próbálni egy másik előadást a Debreceni Páholy lakásszínházzal. Budapesten a B32-ben mutatjuk majd be. Az Ernelláék Farkaséknál darabot is tovább játsszuk a színházban. Ezeken kívül három filmtervünk van, különböző fejlettségi állapotban.