Üzbegisztánban 1999 óta tartanak fogva egy újságírót államellenes bűncselekmény koholt vádjával. Péterfy Gergellyel az emberi jogokról beszélgettünk egy új kötet kapcsán.

Az Amnesty International kezdeményezésére jelent meg a Tíz igaz történet 2. című novelláskötetet, amely áldozatok történetén keresztül hívja föl a figyelmet az igazságtalanul fogvatartottakra. Péterfy Gergely Gyapotdemokrácia című novellája Üzbegisztánba repíti az olvasót.

Hogyan zajlott a novellák kiválasztása?

Az Amnesty ránk bízta, ki melyiket szeretné megcsinálni, én pedig Igyekeztem minél előbb „lecsapni” az engem érdeklő esetre. Egy olyan emberjogi újságíró történetét választottam, akinek a legjobban át tudtam élni a helyzetét. Természetesen végtelenül felkavart az összes eset, de úgy éreztem, hogy a nőkkel kapcsolatos történeteket inkább ők írják meg, egyszerűen azért, mert van egy ilyen vélelem, hogy talán ők empatikusabbak a saját nőtársaikkal kapcsolatban (bár ez koránt sincs így, szerintem egy férfi is ugyanolyan empatikus tud lenni).

Személyes történetté tudott válni Muhammad Bekzhanov élete?

Nem hiszem, hogy Kelet-Európában lehet olyan családot találni, ahol ne lenne érintett valaki valamilyen börtön-sztoriban, politikai megaláztatásban vagy szenvedéstörténetben. Az én családomnak is megvannak ezek a történetei. Ezek az információk ráépülnek olyan személyes vagy családi emlékezetben őrzött tapasztalatokra, amelyek miatt az ember nyilván bizonyos fokig félreolvassa az ilyen történeteket. Emiatt fontos tudatnom az olvasóval, hogy csak szubjektív olvasatok lehetségesek, a Bekzhanovról szóló leírást annak mentén vizsgálom, amit én tapasztaltam eddig a világból. Természetesen az ő sorsa számomra ismeretlen borzalmakat tartogat.

A novellája előtt egy illusztráció szerepel. Ez mit jelképez?

Ezek szövegbuborékok, amik a névtelen hangokat, az emberek arctalan szenvedéseinek jajszavait szimbolizálják.

Szikár és tömör az írása, a kapott esetet nem ágyazta be egy másik történetbe. Szigorúan a tények mentén akart haladni?

Óvakodtam attól, hogy túlságosan átköltsem a történetet, hogy  személyes motivációkat tulajdonítsak egy valóságban létező és ebben a másodpercben is börtönben sínylődő ember életútjának. Ezért arra szorítkoztam, amit az Amnesty-től kapott anyagból és egyéb sajtóanyagokból megtudtam.

Üzbegisztánban egy oligarcha állam működik, amely látszatdemokráciát tart fenn: pofátlan harácsolás folyik és a lakosságot rabszolgának használják, de valójában ez csak arra szolgál, hogy a személyes bosszúját mindenki kiélje.  A jogfosztottság állapota és a hazugságoknak egy egészen újfajta struktúrával átszőtt szerkezete érdekelt, tehát az, hogy itt színleg minden a lehető legjogszerűbben történt. Látszólag nem megfosztottak valakit az emberi jogaitól, hanem egy terroristát az állam a saját polgárai védelmében terrorista-cselekedetekért elítélt.

Azzal kezdi a novelláját, hogy Kisoroszitól két napra van Üzbegisztán. Milyen távol vagyunk emberjogilag?

Sajnos sokkal közelebb, mint ahogy azt az ember szeretné. Gyakorlatilag azzal, hogy bekerültünk a posztszovjet érdekszférába, magunk is egy (utó) SZSZK-vá változtunk, és ezzel megnyílt az út a feneketlen mélység felé.  

A többi szöveggel szemben nagyon röviden ír a főszereplője megpróbáltatásairól. Nem lehet hitelesen kínzásról beszélnie annak, aki még nem élte azt át?

Nem erre akartam kihegyezni. Nem akartam kibicként belebújni az ő szerepébe és eljátszani azt, mintha el tudnám képzelni, hogy ő miket él át. Mivel ő nem egy fiktív személy, ezért azt gondolom, hogy csak neki van joga a saját szenvedéseiről számot adni, annak teljes vertikumában. Az ő történetének én csak egyfajta mediátora lehetek. Nagyon remélem, hogy lesz módja elmondani azt, amit ő valójában átélt. Én ezt nem tehetem meg helyette. Ha ne adj’ isten, nem tudja majd elmondani, akkor nyilván megnyílik az irodalom számára a tér, hiszen annak pont az az egyik legfontosabb szerepe, hogy azok nevében, akik nem tudnak magukért szót emelni, szót emeljen. Azok helyett beszéljen, akiktől a nyelv elvétetett, azért, mert kiiktatták őket az időből, vagy más ok miatt. De amíg valaki a maga nevében tud beszélni, addig az irodalomnak nincs ott keresnivalója!

 Harcolhat az irodalom az emberi jogokért?

Ez egy nagyon keskeny mezsgye, de azt gondolom, hogy minden történetet el kell mondani az embereknek, minden egyes szenvedőért személy szerint ki kell állni. És az volna a jó, ha nemcsak ezt a tíz sínylődő embert tudnánk közvetíteni az olvasók számára, hanem az összes szenvedő egyént, de ez nyilván egy lehetetlen feladat. Ezért a könyvben szereplők sok száz embertársuk helyett is szerepelnek, egyszersmind képviselik őket.

Az emberi jogokért harcol, vagy az erőkultusz ellen?

Elválaszthatatlan a kettő. Az erőkultusz ellen minden időben kötelességünk küzdeni, talán az értelmiségi réteg jobban képes ezt a harcot felvenni, hiszen vannak hozzá fogalmai, érvei, történetei. Nagyon sok embernek csak a természetes jóérzése és jogérzete tiltakozik, háborodik föl, mindaddig, amíg ezt össze nem zavarják, vagy el nem rontják állami manipulációval. Erre már számtalan példát láttunk a történelem során.

Az értelmiségnek megint az lett a feladata (a kényelmes évtizedek után), hogy teljes erőbedobással fölemelje a hangját a jogsértések ellen. Ez azzal kezdődik, hogy megpróbáljuk elmondani az olvasóknak, hogy az erőkultusz miért járhatatlan út, miért nincs a kollektívumnak joga az egyén fölött, és hogy ez mért fontos különbségtétel. Az egyén szenvedéstől való megóvása az első és legfőbb érv, és mindennek - költészetnek, irodalomnak és jogi gondolkodásnak – az alapja ez kell, hogy legyen.

De ez nem csak azokhoz jut el, akik amúgy is szociálisan érzékenyek és nyitottak?

A történetek arra valók, hogy kinyissák az embereket. Ez egy szenvedéstörténet, egy jogtalanul meghurcolt ember sorsa. Ha bárkit leültetünk ebből az országból és elmondjuk, hogy ezzel a Bekzhanov nevű férfival mi történt, akkor az nagyjából mindenkit fel fog háborítani. Persze csak akkor, ha úgy mondjuk el, ha megtaláljuk azokat a kulcsszavakat, amelyek kinyitják az emberi szívet. Az minden embernek van. Természetesen amikor elkezdődik a tömegpszichózis, akkor elkezdenek máshogy viselkedni, de az emberek külön-külön meggyőzhetőek.

Íróként az ember azt tudja, hogy a szöveg, amit leír, az mindig egy olvasót fog elérni, hiszen ez egy egyfokozatú történet. Tehát amikor az olvasó elolvassa, akkor ő és a szöveg kettesben maradnak, és az a döntő helyzet. Akkor kell mindennek megtörténnie. Az író arra az egy lapra tesz föl mindent, arra a pár órára, amíg a textus és az olvasó együtt vannak. Ha a munkáját sikerült úgy elkészíteni, hogy az a befogadó lelkébe bemásszon, és ott elkezdje kifejteni áldásos tevékenységét, akkor valami sikerült.

Mi vagy mik a legfontosabb emberi jogok Ön számára, amiket szeretne tudatosítani mindenkiben?

Az alapvető szabadságjogokat nem tudják értékelni az emberek. Ezt például az is mutatja, hogy milyen aggasztóan nagy a szavazni nem kívánók aránya. A szavazathoz, a véleménynyilvánításhoz való jog egy olyan fajta szabadságjog, melynek a súlyát és jelentőségét el kellene magyarázni minden egyes diáknak, ahogy belép az oktatásba és nem hagyni, hogy elfelejtsék, mert a tudatlanság mindig a legdúsabb táptalaja minden agressziónak és autokráciának.

A novellák visszatérő motívuma az idegenség érzése, a máshogy gondolkodás miatti kirekesztettség. Mi határozza meg az ember identitását?

Általános szinten az egy nagyon labilis és sok tényezőtől függő dolog. Ezek nagyon szubjektív összetevők: ugyanazokkal a feltételekkel induló két ember egészen apró különbségek miatt, teljesen eltérő identitásra tud szert tenni. A kirekesztés, az idegen-és ellenségmegtalálás nagyon erős identitásképző erő, és ez sajnos szociokulturálisan kikapcsolhatatlan faktor. Tehát a saját énem definiálásában az egyik legjelentősebb faktor az, hogy kiket nevezek meg magammal ellentéteseknek és kikkel nem vagyok hajlandó azonosulni. Ennek én is folyamatosan a rabja vagyok. Az egy hitbéli kérdés, hogy nekem nincs előítéltem, a valóság egy másodperc alatt képes erre rácáfolni. Ez örök tárgya az irodalomnak. Az elme megpróbál bizonyos dolgokat elintézni, aztán egyszer csak rácáfolnak az ösztönök az intellektusára.

De hogyan lehet úgy élni, hogy kialakítod az önnön identitásodat, de az vallási, politikai vagy szexuális irányultság miatt, szembehelyezkedik a társadalmi normákkal?

Itt kezdődik az irodalom, itt kezdődnek az emberi sorsok! Mindenkinek van története, de az elmesélni valók ott kezdődnek, amikor az emberek kiesnek a közösségből és kitaszítottá lesznek. Az ilyen emberi helyzetek miatt kezdtünk el gondolkozni azon, hogy mi a létezés, hogy az nem úszható meg simán. Nagyjából mindenki életében elkövetkezik az a pont, amikor részben vagy teljesen idegen lesz, és ilyenkor megéli, milyen a számkivetettek élete. A sorsnak olykor van egy sajátos jogérzete, és móresre tanítja a felfuvalkodottakat.

Ha nem a sorsra bízzuk, akkor mit lehet tenni a jogbiztonság megóvása érdekében?

A demokrácia egy rettenetesen karbantartandó dolog, olyan mint egy autó, ami odafigyelést, aprólékosságot és megfelelő bánásmódot igényel. A demokrácia szakszervize a sajtó, a média és az irodalom, ahol újra és újra elmondod az értékeket.